============

Моя фотография

Родился 5 мая 1938 г. в с. Горинчево в Подкарпатской Руси в семье учителей - Тибора Поповича и Иоланы Касарды. Сам он не без гордости отзывается о собственном происхождении: "Я являюсь типичным продуктом этнического перемешивания в Карпато-Дунайском бассейне, поскольку имею венгерские, русинские, сербские, хорватские, итальянские национальные корни. А в религиозном аспекте у меня есть православные, греко-католические, католические корни". В 1956 г. Т.-М. Попович - студент Географического факультета МГУ им. М. В. Ломоносова, по окончании которого в 1961 г. ему был вручен диплом специалиста по экономической географии. В 1965 г. Попович поступил в аспирантуру кафедры экономической географии зарубежных социалистических государств Географического факультета МГУ. После окончания аспирантуры им была защищена диссертационная работа на соискание ученой степени кандидата географических наук "Вопросы территориального развития пищевой промышленности Венгрии". Директор Русинского исследовательского института в Венгрии,председатель Русинского культурного объединения "Будитель". Редактор журнала "Вседержавный Русинскый Вісник"  Член Вседержавного Русинського Самосправованя Мадярщини.

24 июл. 2010 г.

Тибор Миклош Попович - указал на проблемы жесткой конкуренции, с которыми столкнулись венгерские крестьяне после вступления в ЕС


В Николаевском государственном гуманитарном университете имени Петра Могилы состоялась научно-практическая конференция "Украина и Польша на международной арене (конец ХХ - начало ХХІ в.)", которая была инициирована факультетом политических наук, Южной организацией Института украинской археографии и источниковедения им. М.С. Грушевского НАН Украины и Юго-восточным научным институтом в г. Перемышле. Конференция состоялась 18-19 сентября.

Конференция собрала ученых из Киева, Харькова, Днепропетровска, Запорожья, Донецка, Ровна, Луцка, Херсона и Николаева. Кроме того, участие в конференции принимали ученые и исследователи из Варшавы, Перемышля, Ченстоховы (Польша), Будапешта (Венгрия), Риги (Латвия) и Минска (Беларусь).

На пленарном заседании было заслушано пять докладов: доктора исторических наук, профессора Сергея Трояна "Политические дискуссии в Польше вокруг политики государства в ЕС (2004-2008 гг.)"; директора Центральной научной библиотеки Харьковского национального университета им. В.Н. Каразина Ирины Журавлевой "По опыту международного сотрудничества Харьковского национального университета им. В.Н. Каразина с Латвийской Академической библиотекой"; доктора филологических наук, директора Латвийской Академической библиотеки Венты Коцере "Роль Латвийской Академической библиотеки в латвийско-украинско-польском межкультурном диалоге"; доктора географических наук, адъюнкта Варшавского университета Мацея Леховича "Польский и украинский опыт в вопросе охраны природы и развитии международного туризма в горных местностях" и доктора исторических наук, профессора НГГУ имени Петра Могилы Юрия Котляра "Украина и Польша в свете интеграционных процессов начала ХХІ столетия".

Дискуссия, которая развернулась при обсуждении докладов, подтвердила контраверсионные подходы к методам продвижения и последствий вступления в Европейский Союз. Так, доктор гуманитарных наук и руководитель венгерского Русинского исследовательского института Тибор Миклош Попович указал на проблемы жесткой конкуренции, с которыми столкнулись венгерские крестьяне после вступления в ЕС. По его мнению, венгерские правительственные круги недостаточно последовательно отстаивали интересы отечественного аграрного сектора в ходе продвижения к унии. В противоположность ему, профессор факультета географии и региональных исследований Варшавского университета Анджей Гоцловский указал на положительные последствия вступления в Европейский Союз для польского аграрного сектора. Польские фермеры, которые были главными противниками вступления, в результате значительно выиграли, получив новые технологии, современную технику и рынки сбыта. Кроме того, они регулярно получают дотации из общего бюджета ЕС, что позволяет снизить риски при неурожае и поставлять на рынок сравнительно дешевую и высококачественную продукцию. Следствием такой ситуации является то, что цены на ключевые продукты в Польше, как правило, ниже, чем в Украине.

Профессор кафедры международных отношений и страноведения Ровенского института славяноведения Киевского славистического университета Сергей Троян в своем выступлении сосредоточился на важном компоненте вхождения Украины в Евросоюз - необходимости более широкого информирования населения страны о позитивах, которые дает вступление в семью европейских народов. Его тезис развил и профессор Юрий Котляр.

Профессор кафедры историографии, источниковедения и археологии Харьковского национального университета им. В.Н. Каразина Сергей Куделко указал на необходимость изучения опыта Польши, Прибалтийских стран и Венгрии, с целью избежания возможных отрицательных для экономики нашего государства тенденций.

По мнению проректора по научной работе НГГУ им. Петра Могилы, доктора педагогических наук, профессора Александра Мещанинова возможность для ученых наших стран обмениваться опытом, дискутировать, предлагать власти пути наиболее оптимального решения сложных вопросов интеграции в Европейские структуры - является ручательством более активной поддержки населением нашего государства такого движения вперед.

Глава южной организации Института украинской археографии и источниковедения имени М.С. Грушевского НАН Украины, профессор НГГУ им. Петра Могилы Евгений Синкевич отметил, что регулярное проведение конференций, издание по их результатам материалов, создание ресурсных центров является одним из путей изучения и использования в практической деятельности приобретенного заграничными коллегами опыта.

На следующий день не менее интересными и разнообразными были доклады и дискуссии во время секционных заседаний и круглого стола, где присутствующим свое видение заявленной в названии конференции проблемы предложили: доктор гуманитарных наук, адъюнкт Академии им. Яна Длугоша Марек Нита (Польша), руководитель Украинского информационного центра Латвийской Академической библиотеки Сармите Дзилна; доктор исторических наук, профессор Днепропетровского национального университета Варфоломей Савчук; заведующий кафедры всемирной истории НГГУ им. Петра Могилы, доктор исторических наук, профессор Сергей Пронь и заведующий кафедры международных отношений и внешней политики НГГУ им. Петра Могилы, доктор исторических наук, профессор Петр Тригуб.

Участники конференции констатировали, что они солидарны с курсом Украины на углубление сотрудничества с Евросоюзом и странами бывшего СССР. По их убеждению, одним из ключевых направлений такого сотрудничества является взаимодействие научных и высших учебных заведений Украины и стран Евросоюза. А звеном должно стать взаимодействие высших учебных заведений и органов местного самоуправления по решению конкретных проблем культуры, образования, экономики и управления.
Читать далее

23 июл. 2010 г.

Popovics Tibor Miklós: Adatok a ruszin etnonim értelmezéséhez


A ruszin etnonim eredete a mai néprajztudománynak is sokat vitatott kérdése. Van ugyanis Közép- Európában egy szláv etnikum, amelyet több száz éve ruszinnak vagy rusznáknak neveznek, ennek ellenére szokatlanul nagy harcot kell vívnia azért, hogy külön szláv népnek ismerjék el és ne mossák össze se az oroszokkal, se az ukránokkal.

A ruszin - rutén - rusznák - kárpátukrán - ukrán - kisorosz stb. etnonimiák vonatkozásában még az egy évszázadig visszamenőleg megjelent nagytekintélyű lexikonok mint a Pallas vagy a Révai Nagy Lexikona, avagy a Larousse, de más angol, francia vagy cseh és orosz nagy lexikonok is - a teljes bizonytalanság és tájékozatlanság képét mutatják.

Élőször az tisztázandó, hogyan is értelmezték a ruszin definíciót maguk a ruszinok, illetve az utóbbiak egyes ideológiai irányzatai (ruszofilok, ruszinofilok és ukránofilok). A ruszin népnév minden valószínűség szerint a rusz kifejezésből származik. Napjaink legismertebb világhírű ruszinkutatója Paul Robert Magocsi akadémikus, a Torontói Egyetem tanszékvezető történész professzora szerint a rusz/ruszin fogalmat kezdetben minden olyan keleti szlávra értelmezték, aki a IX- XIII. században a Kijevi Rusz Nagyfejedelemségben élt. A Kijevi Rusz szétesése után ezt a definíciót átlalában azokra a keleti szlávokra vonatkoztatták, akik a XIV-XVIII. század közötti időben a Lengyel Királyság, illetve a Litván Nagyfejedelemség, valamint a Magyar Királyság fennhatósága alá tartoztak. Későbben Lengyelország felosztása után a XVIII. század végétől a XIX. század második feléig az Oroszországhoz kapcsolt mai Nyugat-Fehéroroszország, illetve Volhinia, valamint az Ausztriához csatolt Nyugat- és Kelet-Galicia, Bukovina területén élő keleti szlávokat továbbra is ruszinoknak/rusznákoknak nevezték. Az utóbbi fogalom helyébe azonban a XIX. század második felében ezeken a területeken egyre gyakrabban kezdték használni a fehérorosz/belorusz és az ukrán megnevezést a kibontakozó fehérorosz, illetve ébredő ukrán nemzeti mozgalom következtében. A történelmi Magyarországhoz tartozó északkeleti (Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj, Torna, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) megyékben élő keleti szlávokat viszont (az I. világháborúig) változatlanul ruszinoknak/rusznákoknak hívták. Sőt! Ez a helyzet a történelmi Magyarország szétesése után sem változott. A történelmi ruszin/rusznák megnevezés a két világháború között Csehszlovákiához csatolt Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján, de a megcsonkított Magyarország északkeleti megyéinek területén is fennmaradt. Kárpátalján például maguk az érintett emberek, valamint a társadalmi, illetve kulturális élet képviselőinek többsége is ruszin népnévvel identifikálta magát.

Ugyancsak Magocsi szerint nem csoda, hogy a ruszin fogalmat - az előbbiek során vázolt történelmi fejlődés következtében - még a XX. század első felében is különbözőképpen értelmezték. Egyesek szerint ezt a definíciót az összes keleti szláv nép (oroszok, fehéroroszok és ukránok) szinonimájaként kell használni. Mások úgy vélték, hogy ez az ukrán népnév régi (ősi) változata. Amíg mások azt bizonygatták, hogy ez a megnevezés egy külön keleti szláv népre vonatkozik, amelyet szerencsésebb lenne kárpátaljai (podkarpatski) ruszinoknak vagy kárpáti ruszinoknak hívni. Magocsi még azt is kifejti, hogy egészen a XX. századig a szlávok egy része azért nevezte önmagát ruszinnak, mert ez a keleti (bizánci) rítusú keresztény egyházhoz (pravoszláv vagy később görög katolikus) való tartozásukat jelentette. Sőt, több évszázadon keresztül a ruszin fogalomnak nagyobb mértékben volt vallási, mint nemzeti szinezete. Ezért fordult elő, hogy görög katolikus szlovákká vagy magyarrá asszimilálódott ruszinok vallási alapon továbbra is ruszinnak nevezték önmagukat. Ebből eredően sokszor nehéz volt eldönteni, mi a konkrét tartalma egy adott esetben a ruszin fogalomnak: vallási vagy etnikai/nemzetiségi-e? Mindez komoly félreértésekre adott okot, különösen a népszámlálások során a magyar-ruszin vagy a szlovák-ruszin etnikai, illetve nyelvi határok térségeiben.6 Hnatyuk Volodimir ukrán néprajzos például Eperjes körzetének görög katolikusait két csoportra osztotta: ?etnikailag" tiszta rusznákokra (vagy ruszinokra) és nyelvileg szlovakizált, szlovjákok néven ismert csoportra. Mellesleg az úgynevezett szlovjákokat - akik az ottani görög katolikusok többségét képezik - a mai szlovák szerzők is szlovák etnikumnak tekintik.

Magocsi egy ésszerűnek látszó receptet javasol annak érdekében, hogy elkerüljük a ruszin népnévvel kapcsolatos félreértéseket: "ki kell egészíteni ezt egy kárpátaljai (podkarpatszkij) jelzővel, miáltal tartalma végképp konkretizálódik". Ennek szükségességét egyebek között azzal támasztja alá, hogy: 1. a ruszin szót a középkor óta általánosítási jellegel használták az összes keleti szláv népre vonatkozólag; 2. a ruszin önmegnevezést az orosz, fehérorosz (belorusz) és ukrán népnév általános elterjedése után is gyakran alkalinazták a hegyi ukránok a Kárpátok északi lejtőin, illetve keleti részén, Dél-Galíciában és Bukovina északi vidékein. A fenti érvelés alapján valóban kézenfekvőnek tűnik használni a kárpátaljai (podkarpatszkij) ruszin kifejezést annak a szláv népnek a konkrét megjelölésére, amely a Kárpátok déli lejtőin él, vagyis azon a területen, amely 1919-ig a Magyar Királysághoz tartozott.

A magunk részéről viszont úgy véljük, hogy a kárpátaljai (podkarpatszkij) ruszin megnevezést csak az I. világháború utáni időszakra lehet alkalmazni, vonatkoztatva egészen , napjainkig, mivel Kárpátalja mint földrajzi, illetve közigazgatási fogalom csak azóta létezik. Mellesleg többen, így például Bulla Béla ismert magyar természetföldrajz-kutató pontatlannak és kevésbé szerencsésnek tekintette ezt a kifejezést és inkább a Ruténföld terminust használta. Szerinte a Kárpátalja szó már nevében is csak a szóban forgó területnek síkvidéki (alföldi) részére vonatkozott és nem a Kárpátok hegyvonulatának hegyvidéki, illetve dombvidéki sávjára.9 Ami pedig az I, világháború előtti helyzetre vonatkozik, véleményünk szerint a legcélszerűbb a kárpátaljai helyett a magyarországi ruszinok vagy uhorszki ruszini, illetve uhro-ruszini megnevezés, mert ez egyértelműen utal az állami hovatartozásra. Nevezetesen arra, hogy a Kárpátok hegyvonulatának déli lejtóin, sőt még valamivel délebbre is lakó ruszinok több mint 1000 évig a történelmi Magyarország területén éltek abban a térségben, amelyet leginkább Magyarországi Ruszinföldnek (Ruténföldnek) vagy Uhro-Ruteniának lenne indokolt hívni.

Az utóbbi megnevezés azonban csak mint mesterséges kifejezés használható annak a területnek a lokalizálására, ahol ruszinok éltek a történelmi Magyarország északkeleti régiójában. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert akadtak olyan főleg ukrán, illetve orosz vagy szovjet történészek, illetve néprajzosok, akik politikai manipulációk céljából komoly tudományos érvek nélkül találtak ki egy nem létező Ruszinországot, amely szerintük évszázadokon keresztül fennállt, függetlenül a történelmi Magyarországtól. Ennél nagyobb képtelenséget még elképzelni is nehéz, ugyanis minden létező hiteles történelmi forrásdokumentum az mellett szól, hogy a magyar honfoglalás pillanatától a történelmi Magyarország északkeleti határai több mint ezer éven át nem változtak, és így a ruszinok lakta régió eközben mindvégig a magyar állam elválaszthatatlan szerves része volt. Nem állja meg a helyét egy másik abszurd állítás sem, amely szerint a történelmi Magyarország északkeleti régiójában állítólag egy külön ruszin fejeledelmség, illetve autonom körzet lett volna, jóllehet csak 12 ruszinok lakta megye létezett (Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj, Torna, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros), melyek közigazgatása gyakorlatilag semmiben sem különbözött az ország többi megyéjétől.

Tovább pontosítva a Magyarországi Ruszinföld (Ruténföld) vagy Uhro-Ruténia fogalmát, fontosnak tartom - azokban az esetekben; ahol arra szükség van - konkrétan megnevezni a történelmi Magyarország múlt századi közigazgatási beosztása alapján azt, milyen ruszinokról is van szó: szepesi, sárosi, zempléni, abaúji, tornai, borsodi, szabolcsi, szatmári, ungi, beregi, ugocsai vagy máramarosi stb. A Magyarországi Ruszinföldön (Ruténföldön) kívül, ahol 12 történelmi megyében a ruszinok nagyjából egy tömbben vagy sávban éltek, szórványokban a történelmi Magyarország más körzeteiben Bácskában, Szerémségben és Szlavóniában is megtalálhatók voltak. Ennek megfelelően az I. világháborúig ezeket bácskai, szerémségi, szlavóniai ruszinoknak indokolt hívni. Kivételesen a történelmi Magyarország határain túl is volt egy régió, ahol az I. világháború előtt és után napjainkig is élnek ruszinok, a lemkók. Ez a történelmi Lengyelország déli része, illetve Lengyelország XVIII. századi felosztása után az úgynevezett Nyugat-Galícia, amelynek fővárosa Krakkó volt. Ily módon Lengyelország XVIII. századi felosztásáig őket lengyelországi, majd később a XVIII. század végétől az első világháború végéig ausztriai vagy nyugat-galíciai ruszinoknak kell hívni. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése nyomán sem jött létre egy önálló független ruszin állam, hanem váratlanul 5 újonnan megalakult közép-kelet-európai ország (Csehszlovákia, Magyarország, Románia; Jugoszlávia, Lengyelország) kötelékébe kerültek. Így a két világháború között csehszlovákiai, magyarországi, romániai, jugoszláviai, lengyelországi ruszinokról beszélhetünk.

A II. világháború után és az 1990-es években bekövetkezett politikai változások következtében a ruszinok jelenleg a térség 8 országában (Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Ukrajnában, Magyarországon, Romániában, Szerbiában, Horvátországban) élnek. Ezért napjainkban Közép- és Kelet-Európában szlovákiai, csehországi, lengyelországi, ukrajnai (kárpátaljai), magyarországi, romániai, szerbiai, horvátországi ruszinok vannak.

Az általános, minden ruszinra kiterjedő ruszin önmegnevezés mellett, e nép egyes csoportjaira vonatkoztatva: különböző - földrajzi, néprajzi, lingvisztikai kritériumokra épülő - regionális megnevezéseket is alkalmaztak. Így a földrajzilag síkvidéken lakó ruszinok identifikációja, vagy mások által adott megnevezése általában a dolisnyán, dolinyán, nyizsnyán volt, eltérően a hegyvidéken élő verhovinaiaktól, gorjánoktól, gorisnyánoktól. A Zemplén és Ung megyei ruszinok körében a szélső, illetve határszélen élő krájnyák vagy krájnyán megnevezést használták. Elterjedtek az illető megyére, városra vagy falura utaló megnevezések is, mint a sárisán, vagyis Sáros megyei ruszin, ugocsán, vagyis Ugocsa megyei ruszin, presovcsán, vagyis Eperjesen élő ruszin, szokirnicsán, vagyis a Máramaros megyei Szeklence faluban élő ruszin, stb.

A földrajzi kritériumon kívül néprajzi alapon is megkülönböztettek egyes ruszin etnikai csoportokat: lemkókat, bojkókat, huculokat és időnként a blyáchákat. Tekintettel azonban arra, hogy a bojkók, huculok és lemkók az Északkeleti-Kárpátok déli és északi oldalán is éltek, illetve ma is élnek, fontos megjegyezni, hogy csak a kárpátaljai bojkók és huculok tekinthetők ruszinoknak, mert a kelet-galiciaiak, illetve bukovinaiak ukránoknak vallják magukat. A lemkóknál viszont más a helyzet, mert nemcsak a kárpátaljaiak és kelet-szlovákiaiak, de a Kárpátok északi oldalán lakó lemkók (lemákok) egy része szintén ruszinnak tartja önmagát. Ezzel szemben a blyácháknál (e megnevezés feltehetően a vlach szóból éred) egyszerűbb a helyzet, mert csak a Kárpátok déli oldalán, Kárpátalján és Romániában élnek, így egyértelműen ruszinoknak számítanak. Még egy fontos észrevétel: általában csak a kárpátaljai huculok nevezik önmagukat huculoknak, a kárpátaljai bojkók rendszerint ruszinoknak vagy dolisnyánoknak vallják önmagukat, míg a kárpátaljai, illetve kelet-szlovákiai lemkók leggyakoribb önmegnevezése rusznák.

A ruszinság különböző csoportjaira vonatkozólag - főleg az egyes ruszin tájszólásokból kiindulva - lingvisztikai szempontból is meghonosodott egyfajta rendszer. Így lettek: lisákok, akik Máramaros megyében éltek és a "csak" szót ruszinul "lis"-ként ejtették, valamint a ceperjákok, a cotákok, vagy szotákok, akik Homonnától északkeletre laktak, avagy a lemákok, akik Szepes, Sáros, Zemplén, Ung és Bereg megyében éltek és a "csak" szót ruszinul a "lem" változatban használták. Nos, az utóbbi lemákokat nemcsak lingvisztikai, hanem néprajzi érvek alapján is külön ruszin etnikai (népi) csoportnak tekintették. Sőt azt is fontos megemlíteni, hogy a többi ruszin néprajzi csoport, így a bojkó, a hucul és a blyácha mind más-más tájszóláson beszélt, illetve beszél ma is. Ugyanakkor a lemkók (lemákok) lehettek hegyvidékiek (gorjánok, illetve gorisnyánok) vagy síkvidékiek (dolinyánok, illetve nizsnyánok), vagy határszélen élők (krájnyánok, illetve krájnyákok); a bojkók és a huculok általában csak hegyvidékiek (verhovinaiak), míg a blyáchák rendszerint csak síkvidékiek (dolisnyánok) voltak. Íly módon a ruszinok földrajzi, néprajzi, lingvisztikai elvekre épülő regionális megnevezései között átfedések is tapasztalhatók. Az utóbbiakat egyébként különösen addig használták széleskörűen, amíg a ruszin nép identitás vállalásával bizonyos problémák voltak. A ruszin önmegnevezés, illetve identitás vállalása egyre nagyobb mértékben csak a múlt század második felében kibontakozó ruszin nemzeti ébredési folyamat következtében honosodott meg.

Egyébként Magocsi szerint az első ruszin nyelvű vers, ahol a "ruszin" és "rusznák" definíció szerepelt, a XVIII. századi "Dal a rusznákokról" c. vers volt. A "ruszin" etnonimot a XIX. századi ruszin nemzeti ébredés vezéregyénisége Alekszander Duhnovics görög katolikus lelkész is széleskörűen alkalmazta. Ő írta meg a ruszinok nemzeti himnuszát: "Kárpátaljai ruszinok! Ébredjetek mély álmotokból!" címmel. Egy másik ugyancsak népszerű versében pedig azt írta: "Ruszin voltam, vagyok és leszek". Rot Sándor szerint a ruszinok azon őseit, akik a honfoglaló magyarokkal együtt jöttek a Kijevi Rusz fejedelemségből "rusznyákoknak" hívták.

Az egyes népek esetében a legigazságosabb az olyan etnikai megnevezés használata, amellyel saját magát identifikálja, s azon a területen alakult ki, ahol az adott etnikum élt vagy él, szemben az olyan megjelöléssel, amelyet főleg politikai manipulációk céljából találtak ki és erőszakoltak az adott etnikumra, rendszerint nagyhatalmi érdekeket szolgáló ideológiai központokban. A ruszinok esetében ilyen központ elsősorban Nagy Oroszország, illetve Nagy Ukrajna délibábos koncepcióját tápláló és azon belül a ruszinok lakta körzeteket is beleértő Szentpétervár, Moszkva, Kijev, Lemberg-Lvov volt. Nos, történelmi okok miatt a ruszin nép a mai fő szállásterületén (Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában) évszázadokon keresztül leggyakrabban a ruszin önmegnevezést részesítette előnyben, aminek latin megfelelője ruthen vagy ruten. Ezért a ruszinok önálló nemzeti identitását megkérdőjelező és veszélyeztető olyan, mások által rájuk erőltetett tudománytalan és mesterséges megnevezések, mint a ruszofilok által kultivált kárpátorosz, magyarorosz, kárpátontúli orosz, vagy egyszerűen csak mint orosz, valamint az ukránofilok által használt kisorosz, kárpátukrán, kárpátontúli ukrán vagy csak mint ukrán - káros és félrevezető.

Érdekes módon az ukranofilok még századunk 30-as éveiben is gyakran alkalmazták a ruszin megnevezést, amelyet ők az ukrán etnonimot megelőző archaikus formának tekintettek. Magocsi szerint V. Grendzsa-Donszjkoj (1897-1974) és J. Borsos-Kumjatszjkij (1905-1978) a két talán legismertebb kárpátaljai ukránofil költő, illetve író korai műveiben szintén csak a ruszin etnonimmal találkozunk és nem az ukrán megnevezéssel. Sőt, kezdetben még Avgusztin Volosin szélsőséges ukrán nacionalista, a kérészéletű huszti Kárpátontúli Ukrajna elnevezésű köztársaság későbbi elnöke is ruszinnak nevezte saját népét. Csak a csehszlovák parlament kommunista képviselőinek nyomására kezdte nyilvánosan használni az "ukrán" etnonimot a 20-as évek végén. Mellesleg a ruszinok erőszakos ukránizálásának fő szószólói a kárpátaljai kommunisták voltak, akik 1926 óta az ukrán megnevezést hivatalosan is alkalmazták, megelőzve ezzel a nyíltan ukránofil pártokat is. Ezzel szemben Kelet-Szlovákiában az 1920-30-as években az ukrán etnonim nem honosodott meg, ott ez csak a II. világháború után következett be.

Egyébként a mai független Ukrajnában a ruszinok vonatkozásában a leggyakrabban a következő fogalmakat használják: kárpátontúli ukrán, kárpáti ukrán, vagy egyszerűen csak ukrán. A cári Oroszországban a ruszinokat leginkább magyaroroszoknak, kárpátoroszoknak nevezték. Figyelemreméltó viszont, hogy a mai Oroszországban már elismerik a ruszin önmegnevezés jogosságát.

A csehszlovák kormány a két világháború között a ruszinok vonatkozásában szinte következetesen használta a "ruszin" megnevezést és az ennek megfelelő mellékneveket: rusinsky vagy podkarpatorusky. Ez azért is rendkívül érdekes, mert ugyanez a kormány a 20 30 as években előszeretettel fogadott be több tízezer ukrán, illetve orosz emigránst Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában azokat neme szer vezető állásokba helyezte a helyi őshonos ruszinok kárára, ami gyakran komoly elégedetlenséget váltott ki az utóbbiak és elsősorban az értelmiség körében. Mitöbb, ezeknek a jövevény ukrán, illetve orosz emigránsoknak szinte szabad kezet adott a ruszinok elukránosítását, illetve eloroszosítását célzó nacionalista propaganda érdekében. Gondoljuk, hogy a csehszlovák kormány az ukrán, illetve orosz emigránsok iránt érzett pánszláv szimpátiája mellett tisztában volt azzal is, hogy a ruszinok egy külön szláv nép, vagy talán éppen ezért folytatták egymás ellenében ezt a sajátos "kettős" játékot. A ruszin etnonim különböző szláv nyelvű változatai mellett Magocsi szerint az egyes nyugat-európai nyelvekben általában a latin rutheni megnevezésből keletkeztek a német Karpato- Ruthenen, a francia ruthénes vagy ruthenes subcarpathiques, az angol Ruthenians vagy Carpathó- Ruthenen variánsok. Ugyanakkor ezekben a nyelvekben a ruszinok vonatkozásában az orosz és az oroszországi megnevezéseket, például Kárpátorussen, russes subcarpathiques, Carpatho-Russians fogalmakat gyakran nem különböztették meg. Eddig a ruszin etnonim különböző szláv és nem szláv változatainak használatát közép- és kelet-európai, illetve összeurópai kontextusban vizsgáltuk. Most pedig kitérünk a Magyarországon, illetve a magyar nyelvben elterjedt változatokra. Udvari István jeles ruszinkutató szerint a lengyelországi Galíciával (sőt véleményünk szerint magával Oroszországgal is) meglévő kapcsolatok hatására a magyarországi ruszin értelmiségiek szóhasználatában már a XVII. században felbukkant az uhroruszkij népnév, amely 1699-ben először nyomtatott formában is megjelent egy magyarországi ruszin katekizmus címében. Sőt, a XVIII. század végén magyar nyelvű kiadványokban ennek tükörfordítási változata, a magyarorosz népnév is elterjedt, amivel még századunk első évtizedeiben is találkozunk.

Ugyancsak Udvari István vizsgálatai alapján megállapítható, hogy a XVIII-XIX. századi magyar nyelvű levéltári forrásokban a korabeli magyar népnyelv a közvetlen keleti szláv szomszédokat nevezte oroszoknak (=ruszinoknak), míg a távolabban élő keleti szlávokat muszkáknak (=nagyoroszoknak). Sőt még korábbi magyarországi források is - mint a XVI-XVIII. századi urbáriumok, contraktusok, a Rákóczi-család iratai, II. Rákóczi Ferenc nagyfejedelem levelei, stb. - is ezt tanúsítják. Udvari szerint a görög katolikusokat Északkelet-.Magyarország magyar falvaiban nemegyszer hagyományosan ma is orosz vallásúaknak említik, szentélyeiket pedig gyakran orosz templomoknak nevezik, holott a liturgia nyelve már régen magyar. Ezen egyébként nem is kell csodálkozni, hiszen a XVIII. század végén és a XIX. század elején a magyarországi magyar nyelvű levéltári kútfők a görög katolikus egyház akkori liturgiai nyelvét, az egyházi ószláv nyelvet is orosz nyelvként tüntették fel. A korabeli ruszin értelmiség ugyanis az akkori ruszin népnyelvet a görög katolikus egyház liturgiai nyelvével azonosította, illetve egy nyelv két változatáról beszélt.

A két világháború között Magyarországon is - a környező országokhoz hasonlóan megjelent a kárpátorosz etnonim, amely részben a korábbi magyarorosz népnevet váltotta fel, de érdekes módon nem honosodott meg hosszú időre. Véleményünk szerint a kárpátorosz etnonim magyarországi felbukkanásában egyebek között az is közrejátszott, hogy egyrészt a legnagyobb ruszinok lakta körzet, Kárpátalja az I, világháború után a trianoni döntés következtében kikerült Magyarország fennhatósága alól, másrészt a magyar szlavisták egy része furcsa módon egyre inkább elfogadta a ruszofilok azon megalapozatlan állítását, hogy a ruszinok nem külön szláv népnek, hanem a nagyorosz nép szerves részének tekinthetők. Udvari szerint a magyar nyelvben viszonylag későn jelent meg a ruszinokra vonatkoztatva az ukrán megnevezés. Feltehetően ebben az is közrejátszott, hogy a magyarországi ruszin értelmiségiek körében az ukrán népnév ugyan már ismert volt a XIX. században is, de magukra nézve nem tekintették elfogadhatónak. Csak a ruszin értelmiségiek egy igen szűk rétege, az úgynevezett ukránofilok kezdték alkalmazni az ukrán fogalmat Magyarországon a XX. század elején. Ugyanakkor a magyarországi ruszin értelmiségiek nagyobb része egészen az I. világháború végéig idegenkedett e megnevezés használatától. A két világháború között ruszin vonatkozásban mind a magyarországi, mind a csehszlovákiai magyar nyelvű kiadványokban a hagyományos ruszin és rutén etnonim mellett a kárpátorosz> valamint az ukránokkal szimpatizálók esetében a kisorosz és az ukrán variáció is egyaránt előfordul. Példa erre az Ungváron 1926-ban kiadott, Volosin Ágoston által írt tankönyv, amely nemcsak címében - "Gyakorlati kisorosz (ruszin) nyelvtan" hanem a lapjain is gyakran váltogatja a kisorosz és a ruszin fogalmakat.

Kárpátalja Magyarországhoz való visszacsatolása után (1938-1939-ben) a II. világháború éveiben a magyar nyelvben ismét reneszánszát élte a ruszin etnonim. Ez egyébként azzal is összefüggött, hogy az 1939-ben útraindult kárpátukrán terminus a csúfosan megbukott, gyakorlatilag "egynapos" Volosin-féle, huszti székhelyű úgynevezett Kárpátukrán Köztársaságtól származott, ami erősen magyarellenes lévén, nem sok esélye volt magyarországi elterjedésére.

Ennek ellenére - feltehetően szovjet nyomásra - pont ez a magyarok számára rosszemlékű kárpátukrán kifejezés honosodott meg a II. világháború után a magyar nyelvgyakorlatban, összhangban azokkal a politikai változásokkal, amelyek a környező ruszinok lakta országokban végbementek. Annál is inkább furcsa, mert a kárpátukrán fogalom tulajdonképpen azt jelenti, hogy a Kárpátokban élő ukrán, a ruszinok pedig a történelem során ukránok soha nem voltak. Tehát a mai Kárpátalján tulajdonképpen nem az őshonos ruszinok tekinthetők kárpátukránoknak, hanem azok a jövevény galíciai, illetve keleti ukránok, akik 1945 után kerültek oda, valamint azok a jövevény ukrán emigránsok, akik a 20-30-as években a csehszlovák érában telepedtek ott le. Az igen gyakori kárpátukrán terminuson kívül egyes esetekben a II. világháború utáni magyar szóhasználatban a ruszinok vonatkozásában olyan kifejezések is előfordultak, mint ukrán, görög katolikus szlovák vagy csak szlovák. Az évszázadokon keresztül Magyarországon hagyományos ruszin megnevezést egészen 1991-ig, - amikor létrejött a Magyarországi Ruszinok Szervezete (MARUSZE) - viszonylag ritkán alkalmazták.

Azóta azonban a magyarországi ruszinok újabb nemzeti ébredési folyamatáról beszélhetünk. Mi több, az 1993-as magyarországi nemzetiségi és kisebbségi törvény egyértelműen deklarálta, hogy a ruszinok külön úgynevezett taxált etnikumnak tekinthetők. Tehát Magyarországon most már megvan a ruszin etnonim használatának jogi garanciája. Ezért módfelett furcsa, hogy egyes magyarországi szerzők a ruszinok vonatkozásában még most is alkalmazzák a történelem során már többször lejáratott, ráadásul tudománytalan kárpátukrán kifejezést. Sőt, egyesek hajlamosak összemosni a ruszinokat az ukránokkal, kitalálva egy kissé komikus ruszin-ukrán szókombinációt. Azt vallják, hogy valaki egyszerre lehet ruszin is, ukrán is. A dolog képtelenségét igazában akkor lehet megérteni, ha a hasonló szerb-horvát analógiára gondolunk. Mint ismeretes, a politikai erőszakkal kikényszerített titói szókombináció végül is véres szerb-horvát testvérháborúhoz vezetett. Mellesleg jelenleg a ruszinokat Ukrajna kivételével már világszerte külön szláv népként ismerik el. Remélhető, hogy a közeljövőben a ruszin etnonim használatának jogosságához még ez utóbbi országban sem fér majd kétség.
Читать далее

Popovics Tibor Miklós: "A ruszinság Európa része"


"A Kárpát-medencei etnikai keveredés tipikus produktuma vagyok. Magyar, ruszin, szerb, horvát, olasz gyökereim vannak, őseim között voltak pravoszlávok, római és görög katolikusok" – vallja magáról az 1938-ban az Ung megyei Sóslakon született, jelenleg Budapesten élő Popovics Tibor Miklós, az Ébresztők Ruszin Kulturális Egyesület elnöke, a magyarországi Ruszin Kutatóintézet igazgatója.

Középfokú tanulmányait Kárpátalján végezte, diplomáját a moszkvai Lomonoszov Egyetemen szerezte, ugyanitt védte meg disszertációját a nyugati országok gazdasági földrajza témakörben. 1969-ben települt át Magyarországra. Többek között a budapesti élelmiszeripari kutatóintézetben, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tevékenykedett. Számos földrajztudományi, etnográfiai szakmunka szerzője. A magyarországi ruszin közösség egyik vezetője.

– A hivatalos adatok szerint hány ruszin él Magyarországon?

– A legutóbbi népszámláláskor ezerkétszázan vallották magukat ruszinnak. Ezt négy mutató alapján határozták meg. Figyelembe vették az anyanyelvet, a családban, illetve a munkahelyen leggyakrabban használt nyelvet és a nemzetiség önbevallását. A becslések szerint jelenleg legalább hatezer ruszin él Magyarországon.

– Köztudott, hogy a ruszinság egy része a mostani Magyarországon őslakos.

– Igen. E tekintetben az általam vezetett kutatóintézet is feltáró munkát végez. A legruszinabb falu a Sárospatak melletti Komlóska, ahol a lakosság kilencvenöt százaléka mind a mai napig ruszin, Kazincbarcika környékén is jelentős számban élnek olyan nemzettársaim, akik évszázados gyökerekkel rendelkeznek.

– Milyen az őslakosoknak tekinthetők és a néhány évtizede betelepültek aránya?

– Kutatásaim szerint – megjegyzendő, hogy sokan nem értenek velem egyet – a jelenlegi Magyarországon a ruszinságnak három csoportja van. Az egyik az úgy- nevezett őslakosok, ők főként Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élnek. Levéltári bizonyítékok szerint legalább a XVII. század óta élnek lakóhelyükön. Számuk különösen a Rákóczi-szabadságharc leverése után nőtt meg. Ez érthető is, hisz akkor a fejedelem ruszin katonái közül sokan kénytelenek voltak elhagyni lakhelyüket, és Szabolcs, Borsod megyébe húzódtak. A ruszin jelenlétet igazolja egyebek mellett, hogy ezeken a vidékeken akkor és most is jelentős a görög katolikusok száma. A második csoportot az első és a második világháború alatt és közben betelepültek alkotják, a harmadikat pedig azok a ruszinok, akik a magyarországi rendszerváltozás után jöttek át elsősorban Kárpátaljáról. Jelenleg – szerintem – ez utóbbi a legnépesebb csoport, akár négyezren is lehetnek.

– Az ő tekintetükben a nemzetiségi hovatartozás ugyancsak problematikus...

– Ez is tény. Érdekes módon, az áttelepülés után sokan az ukrán közösséghez csatlakoztak. Idővel, mivel az ukrán mozgalom három csoportra oszlott, egy részük a ruszinság felé orientálódott. Külön próbáltak érvényesülni azok, akik Kárpátaljáról jöttek, külön a nyugat-ukrajnaiak – ezek egyébként a legerősebbek –, s elkülönültek a keleti és déli régióból kivándoroltak.

– Köztudott, hogy sok országgal ellentétben Ukrajna nem ismeri el a ruszinságot, mint önálló nemzetet.

– Az én ismereteim szerint Ukrajna a világ utolsó állama, ahol hivatalosan még nem történt meg a ruszinság elismerése. Pedig a ruszinság Európa része.

– Ebből adódik a kérdés: milyen a viszony Magyarországon az ott élő ukránok és ruszinok között?

– Én azt mondanám, hogy sokkal békésebb, mint Kárpátalján. Nyolc évig voltam a Magyarországi Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány ruszinok által delegált kurátora, s a tanácskozásokon általában mellettem ült Hartyányi Jaroszlava, aki az ukránokat képviselte. Az első perctől megállapodtunk, hogy nem acsarkodunk egymásra. Nagyon békésen működtünk együtt. Én támogattam az ő pályázataikat, ő a mieinket. Kölcsönösen meghívtuk egymást a rendezvényeinkre. Tehát a viszony normális, békés volt.

– Az ön által képviselt, vezetett szervezetek részesülnek magyarországi állami támogatásban?

– Az Ébresztők Egyesület és a Magyarországi Ruszin Kutatóintézet, mivel mindkettő civil szervezet, állami támogatásban nem részesül. Viszont a pályázati rendszer jó. Tudományos konferenciák lebonyolítására és könyvkiadásra általában sikerrel pályázunk.

– A kisebbségi önkormányzatok, így a ruszinoké is, részesül költségvetési támogatásban?

– Igen. Úgy emlékszem, hogy jelenleg ötvenkét helyen létezik ruszin kisebbségi önkormányzat. Igaz, egyesek azt állítják, hogy bizonyos okokból ott is létrejöttek ezek a testületek, ahol nincs olyan, aki beszél ruszinul, de még olyan sem, akinek ilyen gyökerei lennének.

– A logika és a történelem alapján a magyarországi ruszinok Kárpátalját egyfajta anyaországnak is tekinthetik.

– Ez valóban így van.

– Milyen a kapcsolatrendszer a kárpátaljai és a magyarországi ruszin szervezetek között?

– Azzal kezdem, hogy pontosan tudom: a kárpátaljai ruszin mozgalom sem egységes. Engem korábban egyik és másik oldal is megpróbált a maga pártjára állítani. Határozottan kijelentettem: sem a Szojmnak, sem a Narodna Radának nem adok semmilyen prioritást. Minden mozgalommal jó viszonyt kívánok fenntartani. Mint kutató pedig – mivel a ruszin néprajz, a ruszin történelem kérdéseivel foglalkozom – mindenkit az egyetértésre buzdítok. Mindenkivel szívesen megosztom ismereteimet, rendelkezésre bocsátjuk konferenciáink anyagait.

– Egyes ruszin politizálók szerint Kárpátalján egymilliónyi ruszin él. Ön szerint mennyi a ruszinok száma?

– Kutatásaim szerint legalább hétszáz-nyolcszázezer ruszin gyökerű ember él Kárpátalján.

– Viszont ennél jóval kevesebben vallják magukat ruszinnak.

– Igen. Ez egy érdekes kérdés. Emlékezetem szerint a legutóbbi népszámláláskor Ukrajnában mintegy tízezren vallották magukat ruszin nemzetiségűnek. De, egyrészt a nemzetiségre vonatkozó kérés is kicsit félrevezetően volt feltéve, nem is beszélve arról, hogy az adott körülmények közt sokan nem merték vállalni ruszinságukat. Mindezek ellenére, mint kutató, mint történész azt állítom, hogy a gyökerek a döntőek. Ha valakinél a ruszin ősök kimutathatók, az ruszinnak tekinthető. Más kérdés, hogy ő milyen nemzethez tartozónak vallja magát jelenleg. Úgy tűnik, hogy Kárpátalján a többség az állam nyelvéhez, a többséghez próbál igazodni, és ezért ukránnak vallja magát.

– Mit lehetne tenni a ruszin öntudat erősítése érdekében?

– Optimista vagyok. Éppen ezért óvom a kárpátaljai ruszin vezetőket, ismerőseimet a taktikátlan harctól. A direkt konfrontáció nem célszerű, mert a kérdés úgyis megoldódik. Mert ha Ukrajna az Európai Unióhoz akar csatlakozni, akkor kénytelen elismerni a ruszinságot, mint külön szláv népet, és a ruszint mint önálló nyelvet. Szerintem ez a kérdés idővel békés úton oldódik meg.

– Félő, hogy Ukrajnát nem holnap, s talán nem is holnapután veszik fel az EU-ba...

– Ez igaz. Viszont készen kell állnunk. E tekintetben nagyon hasznos lenne a ruszin–magyar kapcsolatok további erősítése.

– A kárpátaljai ruszinság körében is egyre erősödik az autonómia-törekvés. Ön szerint ez összehangolható a "békés úttal"?

– Valamilyen autonómiára mindenféleképpen szükség van. Nem csupán a ruszinság, hanem a magyarság számára is. Ugyanis, ha Kárpátalja, vagy annak egy része – a magyarság esetében az általuk többségben lakott járások – autonómiát kapna, akkor Ukrajna Alkotmányába is be kellene iktatni egy olyan passzust, amely kötelezné a központi és a helyi vezetést arra, hogy költségvetési támogatást nyújtson nemcsak a gazdaság fejlesztésére, hanem kulturális célokra is.

– Territoriális vagy kulturális autonómiára gondol?

– Itt mind a kettőre szükség lenne, mert egymaga a kultúra fejlesztésének szabadsága nem biztosítaná a pénzügyi támogatást.

– Visszatérve a kárpátaljai ruszinsághoz. Ismereteim szerint nem elsősorban a megyei, hanem a központi vezetés idegenkedik az elismerés gondolatától.

– Több vezető ukrán kutatóval, néprajzossal is kapcsolatban állok. Érdekes módon többségük korábban nem idegenkedett a ruszin önállóság gondolatától, egyértelműen nem utasította el a ruszin nemzettudatot. Most viszont akadémiai szinten is az az álláspont, hogy ruszin nemzet nem létezik, ruszin nyelv nincs. A Szovjetunió idején jóval toleránsabban álltak ehhez a kérdéshez. Egyébként most nem tudományos alapon kérdőjelezik meg a ruszinság létét, hanem azt hangoztatják, hogy ez szeparatizmus, a kérdés felvetése önmagában veszélyezteti az ukrán állam egységét. Szeretném megjegyezni: az uralkodó európai politikai irányvonaltól idegen minden nemzetiségi alapon gerjesztett indulat, így az ukrán államnak sem kell attól tartania, hogy a ruszinság elismerése szakadást okozna, veszélyeztetné az ország területi egységét. Ha Kárpátalja, vagy annak egy része autonómiát kapna, ez nem járna együtt azzal, hogy kiválna az egységes Ukrajna kötelékéből.

Horváth Sándor
Minden jog fenntartva © 2008 Kárpáti Igaz Szó
Читать далее

К ЮБИЛЕЮ ТИБОРА-МИКЛОША ПОПОВИЧА





В мае 2008 г. исполнилось 70 лет со дня рождения венгерского русиниста Тибора-Миклоша Поповича. С именем этого замечательного ученого и человека в значительной степени связано возрождение изучения карпатских русинов в современной Венгрии. К сожалению, прошедшая юбилейная дата была замечена преимущественно русинской национальной общественностью, оставшись без должного внимания широких славистических кругов.

Т.-М. Попович родился 5 мая 1938 г. в с. Горинчево в Подкарпатской Руси в семье учителей - Тибора Поповича и Иоланы Касарды. Сам он не без гордости отзывается о собственном происхождении: "Я являюсь типичным продуктом этнического перемешивания в Карпато-Дунайском бассейне, поскольку имею венгерские, русинские, сербские, хорватские, итальянские национальные корни. А в религиозном аспекте у меня есть православные, греко-католические, католические корни".

Среднее образование юный Тибор-Миклош поочередно получал в Хусте, Великой Бигани Береговского района и, наконец, Берегове, где в 1955 г. он окончил школу N 2 с русским языком обучения. Параллельно с его детством в крае менялись режимы и границы. Родившись в Чехословакии, свои первые годы Т.-М. Попович провел в Венгрии, начав взрослеть уже в Советском Союзе.

В 1956 г. Т.-М. Попович - студент Географического факультета МГУ им. М. В. Ломоносова, по окончании которого в 1961 г. ему был вручен диплом специалиста по экономической географии. В 1965 г. Попович поступил в аспирантуру кафедры экономической географии зарубежных социалистических государств Географического факультета МГУ. После окончания аспирантуры им была защищена диссертационная работа на соискание ученой степени кандидата географических наук "Вопросы территориального развития пищевой промышленности Венгрии".

В 1969 г. Т.-М. Попович переехал на постоянное место жительство в Венгерскую Народную Республику, где в скором времени стал научным сотрудником Института экономики пищевой промышленности в Будапеште, а в 1974 г. адъюнктом кафедры общей экономической географии факультета естественных наук Будапештского университета им. Лоранда Этвеша, где проработал до 1991 г. Параллельно с основной деятельностью в свободное время Т.-М. Попович продолжал работать гидом для венгерских и русскоязычных групп. В 1991 г., после двухлетнего обучения по повышению квалификации, он получил диплом экономиста по туризму.

Став в 1991 г. научным сотрудником и преподавателем Академического центра по изучению Центральной и Восточной Европы при кафедре экономической истории Будапештского научного экономического университета, Попович смог уделять больше внимания собственно исторической науке. В частности, он читал такие дисциплины, как "Экономическая и общественная история государств Центральной и Восточной Европы в XIX-XX вв." и "Национальные идеологии и на-
стр. 106

циональные движения в государствах Центральной и Восточной Европы в XIX-XX вв.". Также в 1991 - 1996 гг., вплоть до ухода на пенсию, он вел научные исследования, посвященные экономической и общественной истории республик бывших СССР и Югославии.

Начиная с 1992 г. Т.-М. Попович активно включился в русинское национальное движение, став научным экспертом Организации русинов в Венгрии. После принятия в 1993 г. Закона о национальных меньшинствах Венгрии, предусматривавшего создание нацменьшинствами собственных научных учреждений, именно Т.-М. Попович стал инициатором создания в Будапеште в 1996 г. и директором Русинского научно-исследовательского института.

Русинский научно-исследовательский институт начал работу по следующим направлениям: 1) история, этнография, демография, социология, политология, география, экономика; 2) язык, литература, педагогика; 3) народная архитектура; 4) народная музыка, художественное и прикладное искусство, культура. Принимая во внимание несистематическое финансирование и директор института, и его сотрудники нередко работали на общественных началах. В 2000 г. учреждение получило новое название - Русинский исследовательский институт в Венгрии. Показательно, что только за период с 1996 по 2007 г. институт, руководимый Т.-М. Поповичем, сумел провести 24 международные русинистические конференции. Также, начиная с 2000 г., по инициативе Т.-М. Поповича ежегодно устраиваются научные чтения памяти выдающегося венгерского историка русинского происхождения академика Антония Годинки (1864 - 1946). Количество же конференций, конгрессов, симпозиумов, в которых принял участие сам Т.-М. Попович, не поддается подсчетам.

Параллельно с научными занятиями он никогда не оставлял общественно-просветительскую деятельность. Так, 1999 г., во многом благодаря усилиям Т.-М. Поповича в Венгрии была организована так называемая Русинская народная высшая школа - вечернее учебное заведение для ликвидации пробелов в образовании у венгерских русинов среднего и старшего поколений.

В 2002 г. Т.-М. Попович стал одним из основателей Русинского культурного объединения "Будитель". Кроме этого Т.-М. Попович длительное время являлся редактором журнала "Вседержавный Русинскый Вісник". В 1999 - 2007 гг. он состоял членом попечительского совета Фонда национальных и этнических меньшинств Венгрии. В 1998 - 2002 гг. Т.-М. Попович возглавлял русинское районное самоуправление XII-го, а в 2002 - 2006 гг. - XI-го районов Будапешта. Одновременно в 1999 - 2007 гг. являлся главой научной, просветительской и медиальной комиссии Столичного русинского национального самоуправления. В 1999 - 2000 гг. он также занимал пост заместителя главы Общегосударственного русинского национального самоуправления Венгрии.

За плечами ученого - шесть монографий, шесть разделов в коллективных работах и более чем сто журнальных публикаций, вышедших на венгерском, русинском, русском, украинском, польском, английском, немецком, эстонском языках.

Автор М. Ю. Дронов
Источник Славяноведение, № 6, 2009, C. 106-107

Место издания Москва, Россия
Читать далее

В Угорщині відкрито меморіальну дошку русинському письменнику Анатолію Кралицькому





Марія-Повч – місто у 20-ти км від Ніредьгази в Саболч-Сатмар-Берегській жупанії (Східна Угорщина), жителями якого є 2400 чоловік, але щороку Маріяповчанський монастир отців Василіан відвідують близько півмільйона вірників греко-католиків з цілої Європи.

До Першої світової війни ці території входили до складу Мукачівської грекокатолицької єпархії, а ціле Закарпаття тоді було частиною Угорщини. У ті часи масовими були отпустові процесії русинів до Маріяповчанського монастиря; вірники стійко долали пішки понад сто кілометрів шляху. Маріяповчанський монастир у Мукачівській єпархії був головним отпустовим центром. Разом з Мукачівським, Краснобродським і Малоберезнянським монастирями він був одним з найбільш відомих культурних центрів карпатських русинів. Саме тут щойно відкрито меморіалну дошку о.Кралицькому (1835–1894).

З монастирем пов’язані долі багатьох культурно-освітніх діячів краю. Зокрема, тут похований єпископ Мукачівський Михаїл Мануїл Ольшавський (нар. 1700 – єп. з 1743 –пом. 1767). Саме при ньому було завершено (1756 р.) будівництво Маріяповчанської церкви – величної споруди, яка й сьогодні вражає та радує око і в якій знаходиться чудотворна ікона Матері Божої. При церкві Ольшавський заснував монастир та монастирську школу. Про М.Ольшавського в Марія-Повчі нагадує його майстерно виконаний барельєф, вмонтований у горішній частині металевих дверей головного входу церкви.

У Марія-Повчі народився Ніколай Дудаш (1902–1939–1972) – вихованець Мукачівського монастиря. Згодом, у 1944 р., тобто у період між смертю єпископа Александра Стойки та іменуванням помічним єпископом Теодора Ромжі, він виконував обов’язки апостольського адміністратора Мукачівської єпархії. Ще до цього, у 1939 році, Н.Дудаш був призначений Гайдудороґським єпископом, а з 1945 року ще й управляв Мішкольцським екзархатом. Поруч із монастирем Н.Дудашу встановлено пам’ятник.

Одним із найвідоміших учнів монастирської школи при Маріяповчанському монастирі був Анатолій Кралицький – юнак із с. Чабини, що на Лабірщині (Пряшівщина). Згодом він увійде в історію краю як ігумен Мукачівського монастиря та один з найпомітніших письменників Підкарпаття у XIX столітті, історик, фольклорист, публіцист, громадський діяч-будитель (похований у Мукачівському монастирі). Навчався здібний юнак у Марія-Повчі у 1854–1856 роках. До цього він отримував освіту в Краснобродському монастирі. Відомо й те, що Кралицький був любимим учнем будителя А.Духновича. Саме Духнович постарався, щоб здібного юнака (від народження він мав ім’я Александр) висвятив на монаха пряшівський єпископ Й.Гаганець. Сталося це навесні 1958 року.

Наприкінці 1858 року о.А.Кралицький знов повернувся до школи Маріяповчанського монастиря, але вже у якості вчителя церковної історії та канонічного права. Тут він знаходився повних чотири роки. Саме тут він розпочинає активну літературну діяльність. Один за одним у стінах монастиря народжуються його художні твори „Пастирь у полонинах” (1860), „Братоубийца” (1860 р., доля рукопису невідома), „Федор Петрюк” (1862), „Казнь неба” (1863), ймовірно, й найвідоміше оповідання „Князь Лаборець” (1863); історичні дослідження „Короткий опис монастыря Мария-Повчанского чина св. Василия Вел. в Угрии” (1863), „Даты к истории Угорских Русинов (По жерелам Базиловича и Балудянского)” (1863).

У Марія-Повчі А.Кралицький сформувався і як майстер публіцистичного пера. У своїх статтях, які надсилав до газет і журналів Відня та Львова, він активно відгукується на поточні проблеми громадського життя, культури, освіти. Саме тут він у 1861 році отримає один із перших номерів щойнозаснованої львівської газети „Слово”, а вже з восьмого її номера на довгих 25 років стане дописувачем цієї газети. Статті молодого монаха зі сторінок „Слова” будуть закликати русинську громадськість і молодь, зокрема, до заснування в Ужгороді своєї газети та свого літературного календаря-щорічника (у 1861 р.), своєї друкарні з кириличним шрифтом (у 1862 р.). Кралицький з обуренням буде писати про спроби вилучити із вжитку в церкві та в школі кирилиці та запровадити серед русинів латиницю, про ганебний факт появи „Літургії для русинів” угорською мовою, про намагання відірвати від Мукачівської єпархії Сиготський приход, що на лівому березі Тиси (нині в Румунії). Він також з великою симпатією та детально неодноразово буде поміщати на сторінках преси інформації стосовно Маріяповчанського монастиря – його історії, фундаторів, щорічних отпустів, чудотворної ікони Матері Божої. Влітку 1862 року, наприклад, проходила реставрацію вежі церкви, а 1 липня відбулося освячення на ній хреста.

Навіть коли Кралицький навсе переїхав до Мукачева (на початку 1863-го року), він час від часу продовжував публікувати у вітчизняних та закордонних виданнях історичні відомості про Маріяповчанський монастир. У цьому плані вартими уваги є публікації „Историческое описание монастырей ЧСВВ в Угорщине: Мария-Повчанский и Краснобродский монастыри” (1864 р.), „Монастырь Мария-Повчанский” (1866 р.), „Монастырь св. Архистратига Михаила в Мария-Повче” (1871 р.), „Угро-русский монастырь в Мария-Повчи” (1891 р.) тощо.



***

Багато десятиліть у ХХ столітті ім’я А.Кралицького піддавалося забуттю. І тому, що грекокатолик, і тому, що василіанський чернець, і тому, що русинський будитель. Лише в наші дні його ім’я повертається в народну свідомість та займає гідне місце в історії Підкарпаття. Ще багато треба у цій справі зробити, бо не є втішним те, що зроблено. Лише принагідно нагадаємо: у 1984 році у Пряшеві вперше окремим виданням вийшли в світ вибрані твори письменника (укладач Йолана Голенда), а в 1998 році в Ужгороді вперше на території України з’явилась книга його оповідань під назвою „Кому мила єсть отчина...” (укладач В.Падяк). У 1994 р. в Ужгороді з’явилась повна бібліографія праць о.Кралицького, що нараховує понад 600 назв публікацій письменника та літератури про нього. Співавтори бібліографії – В.Падяк та Лариса Ільченко.



***

Окремою сходинкою на шляху увіковічення пам’яті про А.Кралицького можна вважате те, що відбулося 30 січня 2006 року в Марія-Повчі. На фасаді василіанського монастиря в урочистій обстановці було відкрито пам’ятну дошку колишньому монаху цього монастиря. На білому мармурі з Карарського кар’єру, що в Італії, викарбувано русинською та угорською мовами текст, який сповіщає наступне:

„У школи сёго монастыря учив од 1858 до 1863 рока познатый русинськый национальный будитель, писатель, публицист, историк, етноґраф

Анатолий (Александер) Кралицькый (1835-1894) – василианськый монах”.

У церемонії взяли участь жителі Марія-Повчі, монахи-василіани (у монастирі їх перебуває шість чоловік), греко-католицькі священики з навколишніх парохій, учні місцевої школи разом з учителями, представники мерії, представники русинських громадських організацій, у т.ч. з Мішкольца та Будапешта, а також закордонні гості з Ужгорода – кандидат філологічних наук В.Падяк та провідний спеціаліст Закарпатської обласної універсальної наукової бібліотеки Лариса Ільченко.

Зі вступним словом до присутніх звернувся ініціатор відкриття пам’ятної дошки доктор Тібор Міклош Попович – директор Русинського дослідного інституту (Будапешт), голова Русинського культурного об’єднання „Будителі”, голова русинської меншинової самоуправи 11-го мікрорайону Будапешта. Він висвітлив присутнім життєвий та творчий шлях будителя, зокрема, наголосив на роках перебування А.Кралицького у стінах монастиря. Т.Попович назвав своєчасним і закономірним факт відкриття пам’ятної дошки, адже у сучасності збільшується число вірників із Закарпаття, що відвідують Маріяповчанський монастир. Інформація на фасаді монастиря стане для багатьох із них приємною несподіванкою та збагатить їхні знання з історії рідного краю.

Під час відкриття виступила п. Сонди Ева, заступник мера м.Марія-Повч, яка привітала всіх присутніх із такою значущою подією в історії їхнього міста.

Гість з Ужгорода кандидат філологічних наук В.Падяк розповів про сучасні дослідження творчості А.Кралицького, акцентував увагу присутніх на тому, що в творчості русинського інтелігента значне місце завжди займала угорська тема, про що свідчать його як художні твори, так й історичні дослідження. У цих творах простий угорець завжди змальований з великою симпатією. Разом із тим це не заважало Кралицькому бути в Угорщині захисником природного права русинів – права отримувати освіту на материнській мові, про що він неодноразово заявляв у пресі як маріяповчанський монах.

Усі доповідачі у своїх промовах подякували організаторам встановлення пам’ятної дошки, громадським організаціям і особисто Тібору Міклошу Поповичу за цей помітний внесок у скарбницю русинської культури, що залишиться в нашій історії.

Оплесками зустріли присутні ту мить, коли з меморіальної дошки Т.М.Попович зняв біле полотно. Урочистості продовжилися в мерії, куди всі учасники свята були запрошені й де могли поспілкуватись. Увечері в церкві монастиря пройшла урочиста літургія, яку провів монах Маріяповчанського монастиря отець Міклош Сантої.

Відкриття меморіальної дошки було приурочено до 170-річчя з дня народження Анатолія Кралицького.



В.Падяк, кандидат філологічних наук.
Читать далее

Географія закарпатця Тібора Поповича — від Горінчова до пустелі Самарканда



Тібор Міклошович Попович родом із Горінчова, що на Хустщині. Вже першим його сміливим вчинком став вступ до найпрестижнішого на той час у Союзі університету ім. М.Ломоносова на географічний факультет.

У МОСКОВСЬКОМУ ВУЗІ ВЧИЛИСЯ «ЗОРЯНІ» ДІТИ: СИН ПАСТЕРНАКА, ДОНЬКА ХРУЩОВА
Захоплюватися географією хлопець почав ще з дитинства. Замість зайвого шматка хліба купував поштові марки в одного баптиського священика у Берегові. Вже тоді малого цікавило, яке насправді життя в тих екзотичних країнах Африки чи на островах Тихого океану.
Географічний факультет у столичному вузі займав від 17 поверху до 22. Мав вісімнадцять кафедр, навіть такі незвичні, як океанологія, кліматологія, географія рослин і тварин. Учився Тібор у дуже відомих професорів. До них на лекції приходили навіть фізики, хіміки, математики.
Один з викладачів Ісаак Маєр-гойз займався економічною географією соціалістичних держав. Написав економічну географію Угорщини. Настільки глибоку і цікаву, що донині немає кращої. А професор Всеволод Анучін видав навіть 2 книги про наше Закарпаття. Тому до Тібора поставився із симпатією, що він закарпатець.
Це були роки, коли новий гуртожиток, їдальні ще пахли свіжою фарбою. Студенти могли добре харчуватися. Китайці, а їх у вузі навчалося п'ять сотень, мали свою особливу кухню. Тібору так припала до смаку китайська кулінарія, що він почав харчуватися у їхній їдальні.
У вузі вчилося тоді багато «зоряних» дітей. Син Пастернака, до прикладу, на фізичному факультеті. Але Тібора інтригувало не те, що це син великого поета, а що хлопець сповідував демократичні погляди. А от Хрущов свою доньку - студентку університету — заставляв добиратися на пари автобусом та тролейбусом. Вона була схожою на батька, але здавалася більш недоступною, як син Пастернака.
А взагалі ті хлопці та дівчата, батьки яких ходили в міністрах та заступниках, свій високий гонор не приховували. Їх здебільшого доставляли на навчання на службових легковиках.
Сама географія як предмет у колишньому СРСР мала величезні традиції. Адже ця країна охоплювала чи не всі географічні зони - від полярної до субтропіків. Факультет вважався престижним навіть на Заході. Тому в ті роки з Тібором вчилися французи, німці, американці.
ВІД «ГРУЗИНСЬКОГО ОТЕЛЛО» ДО УГОРСЬКОЇ ПИВОВАРНІ
Після Москви Тібор Попович приїхав до рідного краю. Пробував знайти місце в Ужгородському державному університеті. Але не вдалося. Тому пішов працювати до Чопського інтуриста перекладачем. Об'їздив чи не весь Союз. Знав багато примх та дивацтв відомих співаків, композиторів, художників. Іван Козловський залишив своєму перекладачеві пляшку гарного вина з автографом, яку Тібор Попович ще й досі не відкоркував.
А «грузинський Отелло» Чебукіані - прекрасний танцівник світової величини — якось запросив на день народження. Кращий поет Грузії був у нього тамадою. Витримати п'ятдесят тостів пересічному українцеві не так легко. Вражень було безліч, і одне яскравіше від іншого. Та все це було далеким від науки.
Тому після перекладацьких трудів вступає до аспірантури рідної альма-матер. Керівником його кандидатської дисертації «Географія харчової промисловості Угорщини» став визнаний у всьому світі вчений, доктор географічних наук І.Маєргойз.
Після закінчення стаціонарної аспірантури Тібор Попович був направлений на роботу в УжДУ. Але там йому місця не знайшлося. Там вже прилаштували дружину одного ідеологічного працівника. Молодому науковцю навіть порадили пошукати роботу десь у Сибіру. Тібора Поповича це зачепило. Адже через те й приїхав на Закарпаття, що своїми знаннями хотів прислужитись тут, на батьківській землі.
Тим часом з Угорщини надійшла звістка - Тібору запропонували посаду наукового співробітника в Інституті економіки харчової промисловості в Будапешті. Це була одна з найбільi вагомих установ того часу. Справа в тому, що в ті часи сільське господарство і харчова промисловість Угорщини були найбільш розвинені.
Т Попович прилучився до проектування низки підприємств цієї галузі. До прикладу, пивоварного заводу, олійного заводу в Мартфю, цукрового в Каба... За 5 років в Угорщині спроектував 5 підприємств, написав 5 книг. Ці підприємства за рівнем технології вже тоді мали рівень світових стандартів.
Отак із географа Тібор Попович поступово перекваліфікувався в дослідника-харчовика. Можна тільки пожалкувати, скільки б цікавих відкриттів отримало Закарпаття, якщо б він залишився тут.
Батьки Тібора мріяли проте, що їхній син колись стане викладачем Празького чи Будапештського університету, як це відбувалося з їхнім поколінням інтелігентів. їхня мрія здійснилася у 1974 році. Тібор став працювати на кафедрі знаного в Європі Будапештського університету. Цю кафедру в 1940 році заснував професор "ПМендєл, автор блискучої монографії з типології населених пунктів під назвою «Географія поселень». Був також добре обізнаний і з географією Закарпаття.
У 1982 році стажується у Загребському університеті і так має чудову нагоду побувати на всіх населених островах Далматинського побережжя.
Угорщина не має моря, але Тібор Попович вперше в історії країни ініціював викладання нового предмета - економіки світового океану. Для того, щоб студенти мали широку освіту, не розгубилися, якщо опиняться в інших державах. Ці лекції виявилися дуже популярними серед студентів навіть із інших факультетів.
КАДАРІВСЬКА КРАЇНА ГУЛЯШ-КОМУНІЗМУ
Кадарівську Угорщину тих часів називали державою гуляш-комунізму. Це була найбільш ліберальна система з-поміж усього соцтабору. Тому науковці мали можливість їхати в усі держави світу.
Уже тоді викладачі вузів були й менеджерами науки. Вони самі організовували конференції, самі займалися виданням підручників. Тому й не були такими інфантильними, як радянські.
Та й студентів готували до практичного життя - вони отримували одразу по 2-3 спеціальності. Майбутніх географів на практику посилали в Ташкент, Самарканд. Щоб студенти змогли побачити справжню пустелю.
А от українських вчених на наукових конференціях в Угорщині дочекатися було годі. Всесоюзне міністерство їх здебільшого не випускало.Проривалися на форуми майже одні москвичі - це була їхня монополія. Науковців з Угорщини це дратувало. Адже вони знали, що в Україні є імена європейської величини.
Економічним партнером Угорщини був колишній СРСР. А це величезний ринок збуту. Адже в Союзі цікавилися сільськогосподарськими продуктами, виробами легкої промисловості. Отож середньостатистичний угорець нарікав, чому тут командує СРСР, каже Тібор Попович. Але як фахівець, а не обиватель, Тібор Попович бачив у цих відносинах більше позитиву.
МОЛОКО В УГОРЩИНУ ЗАВОЗЯТЬ ІЗ ФРАНЦІЇ
Угорщина мала багато пільг. Уже від кордону біля Чопа транспортні витрати брав на себе СРСР. Хоча Радянський Союз думав, безумовно, про свою вигоду. Угорщина закуповувала модерні технології, які потім міг хоснувати і СРС.Р. Угорщина виступала ніби посередником. Бо захід не хотів продавати передову техніку Країні Рад.
Після 90-х років сільське господарство Угорщини опинилося у критичному стані. Причина - немає збуту. Закриваються підприємства. У країні було 12 цукрових заводів, зараз — жодного. У трохи кращому, але теж невтішному становищі, пивоварні.
Відбуваються дивні справи. Молоко сюди завозять із Франції.
Сталися великі зміни у торгівлі. Англійська торгова фірма Tesco, Cora та Auch-ап по цілій Угорщині збудували мережу гіпермаркетів, у яких можна купити все — починаючи від легковика до буханця хліба. Для покупців це дуже зручно. Цього якраз не було за комуністичної Угорщини. Але ця новація призвела до того, що малі крамнички місцевих власників не витримали конкуренції.
І все ж завжди хочеться порівняти Закарпаття із сусідамите той біч кордону. Картинка, яка називається: знайди 10 відмінностей. Так от, дуже важливо, що в Угорщині повністю завершили будівництво водопровідної системи ще у 80-х роках. Усі села, що для нас
виглядає фантастичним, підключені до цієї мережі. Закон зобов'язує кожного, щойно він починає будуватися, підключатися до системи каналізації. Наприклад, біля озера Балатон усі села «закільцьовані» навколо одного магістрального водопроводу.
Тібор Попович займається питаннями термального туризму в Угорщині. Але якщо застосувати цей досвід до Закарпаття, то тут приховується велика небезпека. Відсутність каналізації може призвести до забруднення родовищ.
Тібор Попович каже, що його предки - з Чорногорії. Коли турки почали пригрожувати сербам і чорногорцям, ті переселилися на нові місця вздовж Дунаю.
Свою матір Тібор Попович поховав на сербському цвинтарі в селі Будо-колас. Вибрав це місце, думаючи про свого сербського предка. У Будапешті не схотів - там страхітлива похоронна індустрія. Через 20—25 років можуть викинути з кладовища, якщо закінчився строк оренди.
Каже, що його батьки в селі Горінчові на Хустщині винаймали кімнати в одного сільського єврея Фаркаша, який мав пекарню. Зараз Тібор Попович знайшов ту будову. Тепер тут горінчівська дільнична лікарня. Але для Тібора ці стіни пахнуть не ліками, а як в дитинстві - теплом і хлібом.


Мар'яна Нейметі, "НЗ"
Читать далее