A MAGYARORSZÁGI RUSZINOK IDENTITÁSMEGŐRZÉSI TÖREKVÉSEI

Napjaink ruszinjait egyes kutatók (például Petro Trohanovszkij Lengyelországból) joggal nevezik Közép-Európa kurdjainak. Való igaz, ebben a régióban a ruszinok szétszórva élnek több ország fennhatósága alatt (Ukrajna, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Szerbia, Horvátország, Románia), ugyanakkor sehol sincs autonómiájuk. Egy önálló és független ruszin állam létrejöttének az esélyei a legkézenfekvőbbek ma az Ukrajnához tartozó Kárpátalja esetében lehetnének, ahol a ruszinok összefüggő tömbben, illetve sávban élnek, becslések szerinti létszámuk mintegy 770-800 ezer főt tesz ki, vagyis a megye össznépességének majdnem kétharmadát. A ruszinoknak mint Közép- és Kelet-Európa egyik ősi népének régi és sokoldalú kultúrája, eredeti hagyományai, saját nyelve, nemzeti identitása van. Jóllehet nagyjából egy összefüggő területi tömböt alkotnak (Kárpátalja és Kelet-Szlovákia esetében), mégsem rendelkeznek még politikai autonómiával sem. Sőt a régió egyes országaiban a ruszinok nincsenek elismerve külön etnikumként, népként, nem használhatják anyanyelvüket, és nem tanulhatnak anyanyelvükön. Ez szöges ellentétben áll az ENSZ Emberi Jogok Deklarációjával és a ruszinlakta országokban hangoztatott demokrácia alapelveivel.

Különösen lesújtó a helyzet pont ott, ahol a ruszinok a legnagyobb számban élnek, vagyis Kárpátalján, ahol a második világháború után őket szovjet hatalmi önkénnyel egyik napról a másikra, megkérdezésük nélkül egyszerűen ukránokká nyilvánították. Abból azonban, hogy én ezt kimondtam, még egyáltalán nem következik, hogy én ukránellenes vagyok. Ellenkezőleg, nagy szimpátiával vagyok az ukrán nép iránt, beszélek és írok ukrán nyelven, nagyon kedvelem az ukrán irodalmat, zenét, kultúrát.

A ruszinkérdés hátterében már régóta politikai manipulációk állnak. Az a körülmény, hogy mind az ukránok, mind az oroszok egymással versenyezve már jó ideje mindenáron a ruszinokat igyekeznek legközelebbi rokon népként bemutatni, sőt mi több, egyszerűen ukránként, illetve oroszként, a ruszinlakta régió és elsősorban Kárpátalja egyedülálló geopolitikai helyzetével magyarázható.

Oroszország különösen Rettegett Iván cár uralkodásának ideje óta, tehát a 16. századtól árgus szemekkel figyelte a történelmi Magyarország ruszinlakta vidékein zajló eseményeket annak reményében, hogy alkalmas pillanatban megszerezze magának ezeket a stratégiailag igen fontos területeket. Céljai eléréséhez egyik fő eszközként az orosz pravoszláv egyházat próbálta felhasználni, rendszeresen orosz pravoszláv papokat, szerzeteseket, egyházi és világi könyveket küldve Magyarország ruszinlakta vidékeire zavarkeltés és lázítás céljából. Az orosz papok, illetve szerzetesek agitációjuk során arról igyekeztek meggyőzni a magyarországi ruszinokat, hogy ők tulajdonképpen óorosz származásúak, és nekik az oroszországi anyaországhoz kellene tartozniuk.

Egyebek között ennek hatására a 18. és különösen a 19. században egyre több ruszin kezdett tanulni Oroszország különböző felsőoktatási intézményeiben. De még többen tanultak a történelmi Magyarország, illetve Ausztria egyetemein és főiskoláin, ahol a szláv megújhodás olyan kiemelkedő képviselőinek a tanain nevelkedtek mint Dobrovszki József, Kollár János, Safarik Péter, Gaj Ljudevit stb. Az itt szerzett európai színvonalú tudás, illetve műveltség birtokában egyes ruszinok elhagyták szülőföldjüket, és Oroszországba költözve, ott neves személyiségek lettek. így például Orlai János (MBaH Opjiaíí), a nyezsini felsőfokú gimnázium, majd az odesszai Richelieu Líceum igazgatója volt, Balugyánszki Mihály (Mnxan.ii Bajry-jsmchKuii) pedig a szentpétervári egyetem első rektora lett, Logyij Péter (IleTpo JIoíüh) a lembergi, majd a szentpétervári egyetem professzoraként dolgozott, Guca Venelin György (Tyua BeHejmH lOpHíí) pedig megalapította az oroszországi bolgarisztikát. Ők természetesen szintén aktívan propagálták a ruszinok óorosz gyökereit.

Ilyen előzmények után az 1830-as-40-es években Magyarország ruszinlakta körzeteiben - a szomszédos Galíciához hasonlóan - létrejött az az új nemzeti, kulturális, illetve politikai mozgalom, amelyet „moszkvafiiizmusnak" neveztek, és amely szerves része volt a még tágabb értelmezésű „pánszlávizmusnak", illetve „pánruszizmusnak". A „moszkvafiiizmust" gyakran „ruszofil" mozgalomnak is nevezték. Képviselői egyebek között hangoztatták a ruszinok óorosz származását, hittek a jó orosz cárban, aki megvédi - az Oroszországhoz viszonyítva - a Kárpátokon túl élő orosz (ruszin) népet és vallását stb. A „ruszofil" irányzat legismertebb reprezentánsai Duhnovics Sándor (AjieKcamp 4>xhobhh), Dobrjanszkij Adolf (A/IojihJ) /loöpaHCbKbifi), Duliskovics János (HoaHH /lyjimiiKOBim), Fencik Jenő (Eb-reHiH (DeHUHK), Mitrák Sándor (AjieKcaMp Mm-paic), Pavlovics Sándor (AjieKcaHiip IlaanoBm), Szilvái János (MaaH CmibBafi) és mások voltak. Ha a „ruszofil" mozgalom egyes képviselői előre sejthették volna azt, hogy az általuk annyira áhított egyesülés az orosz testvérekkel a gyakorlatban milyen tragédiába sodorja a kárpátaljai ruszinokat! Hiszen a csak névleg szovjet, a valóságban pedig egyértelműen orosz birodalmi gyarmatosító politika Kárpátalján a második világháború után az erdők soha nem látott méretű kivágását eredményezte, valamint a környezetet erősen szennyező és ugyanakkor a megye adottságainak meg nem felelő erőltetett iparosítást, rablógazdálkodást a természeti kincsekkel, a megyében előállított és helyi célokra szükséges élelmiszerek jelentős részének elszállítását más megyékbe, erőteljes orosz, illetve kelet- és nyugatukrán kolonizációs beáramlasi az őshonos ruszinok kárára. Mindez a kárpátaljai táj mérhetetlen lepusztulásához, a ruszinok egészségének jelentős mértékű károsodásához vezetett.

A „ruszofil" mozgalom mellett a 20. század első felében az ukrán megújhodás hatására a ruszinok körében kezdett terjedni az „ukranofil" irányzat is. Ekkor ugyanis a ruszinlakta vidékekre nagy számban érkeztek a galíciai nyugatukrán, illetve keletukrán agitátorok, akik azt sulykolták a ruszinokba, hogy ők tulajdonképpen nem is oroszok, hanem kisoroszok vagy ukránok, nyelvük pedig az irodalmi ukrán nyelv tájszólásának felel meg. Még az sem hozta zavarba ezeket az ukrán agitátorokat, hogy a „ruszin" megnevezés mégis közelebb áll a „russzkij", vagyis az „orosz" megnevezéshez. Szerintük a „ruszint" „ukránként" kell értelmezni. Az „ukranofil" mozgalom legismertebb képviselői, illetve ideológusai Volosin Ágost (Abivcthh Bo jiouihh), Grendzsa-Donszkij László {Bacwib Fpenaaca-/l,OHa>KHH), Borsos-Kumjatszkij Gyula (HDjihh Bopuioui-KyMffrcbKHíi), Demján Luca (ilyra Jlmm), Márkus Sándor (AiieKcanap Mapicyin), Révai Gyula (JDjihh PeBafi) és mások voltak.

Mind a „ruszofil", mind az „ukranofil" mozgalom ideológusai eddig a ruszinkérdésben főleg azzal érveltek, hogy a mai Kárpátalja területe a magyar honfoglalás után állítólag még jó ideig a kijevi Ruszhoz, később pedig a halicsi-volhíniai fejedelemséghez tartozott. Nos, a magyar történettudomány, illetve régészet igen gazdag forrásanyagra támaszkodva meggyőzően bizonyította, hogy az utóbbi állítás nem más, mint romantikus legenda. Egyrészt a magyar honfoglalás után a birtokba vett terület határszélein at* ún. „gyepűelve" alapján, így Kárpátalján is, több tíz kilométer széles határsáv jött létre (aacHwa jihhmh). Másrészt a magyar királyok és az orosz fejedelmek közötti dinasztikus házasságkötések és a velük járó birtokadományok a történelmi Magyarország területén még egyáltalán nem jelentették azt, hogy ezzel az aktussal az említett birtokadományokat is átcsatolták volna egy szomszédos ország területéhez. Hasonlóképpen minősíthetjük a Kor-jatovics Tódor litván hercegnek Zsigmond király által adományozott ruszinlakta területeket is. Az „ukranofil" irányzat ideológusainak azon érvelésére, hogy a ruszin nyelv állítólag az irodalmi ukrán nyelv dialektusa, csak úgy válaszolhatok, hogy ha ez - tegyük fel - még igaz is lenne, amiben nem vagyok biztos, akkor is igen gyenge érv amellett, hogy a ruszinoknak okvetlenül Ukrajnához kell tartozniuk. Hiszen a világtörténelemben már sokszor előfordult, hogy egy-egy dialektusra alapozva létrejött egy új nemzet, illetve állam: például a német dialektusok esetében (Ausztria, Liechtenstein stb.).

Egyebek között mindezek a tények is alátámasztják a ruszinság harmadik ideológiai mozgalmának, a „ruszinofil" irányzatnak azt az állítását, amely szerint a ruszinok külön szláv népcsoportot, népet, nemzetet alkotnak, saját nyelvük (egyesek szerint ez egy középszláv nyelv), valamint kultúrájuk, nemzeti öntudatuk, sajátos gazdasági életük, mentalitásuk stb. van. Tehát rendelkeznek mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek maximális programként akár egy független önálló állam, de minimum egy politikaiközigazgatási autonómia létrejöttét indokolnák. A „ruszinofil" mozgalom vezető egyéniségei Hodinka Antal (Ahtoh I'oiWHKa) professzor, Bonkáló Sándor (AjieKcaH/ip BoHicajio) professzor, Bródy András (AaapiH BpozÚH) és mások voltak.

Tehát a mai ruszinok nem kizárólag csak óorosz, illetve ukrán származásúak, amint azt az orosz, illetve ukrán történészek állítják, hanem egy külön középszláv köztes etnikumot képeznek, amely a nyugati, a keleti és a déli szlávok érintkezési zónájában jött létre. Mint ilyenek a mai ruszinok sajátos történelemmel, kultúrával, nyelvvel, tradíciókkal, identitástudattal, mentalitással rendelkeznek, és sok mindent magukba szívtak azon etnikumok tulajdonságaiból, vonásaiból, jellemzőiből, szokásaiból stb., amelyek részt vettek a ruszinok kialakulásában. Nagyon fontos még hangsúlyozni, hogy a ruszinok fő szállásterülete, a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia a történelem során soha nem tartozott sem a kijevi Rusz, sem a halicsi-volhíniai fejedelemséghez, amint azt az orosz, illetve ukrán történészek állítják - nyilvánvalóan politikai manipulációs szándékkal -, hogy ezzel is alátámaszthassák Kárpátalja második világháború utáni szovjet bekebelezésének állítólagos jogosságát. Ezzel szemben történelmi tény, hogy ez a terület több mint ezer évig a történelmi Magyarország szerves része volt. És a történelmi Magyarországon a ruszinokat nem ukránként, hanem külön szláv etnikumként kezelték.


A MAGYARORSZÁGI RUSZINOK

Magyarországon a ruszinok számát csak becsülni lehet (mintegy 5-6 ezer fő), mert még a legutóbbi, az 1990-es népszámlálás során sem tekintették külön etnikumnak, és helyette jogtalanul „szlovákoknak" deklarálták őket. így a második világháború óta a magyarországi ruszinok számáról hivatalos adatok nem jelentek meg. Ma Magyarországon a ruszinok fő szállásterülete az ország északkeleti része, főleg Borsod-Abaúj-Zemplén megye és kisebb mértékben Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Fontos megemlíteni, hogy az északkelet-magyarországi ruszinok nagyobb része szinte teljesen elmagyarosodott, különösen jellemző ez Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében is jelentős volt a ruszinok elmagyarosodása, sőt egyes esetekben talán elszlovákosodása is, de mégis itt maradt fenn viszonylag leginkább a ruszinok nemzeti identitása, elsősorban két település esetében. A mintegy 440 lakosú Komlóskán, amely joggal tekinthető a mai Magyarország legruszinabb falujának, mert az ottaniak legalább 95%-a ruszin, valamint a mintegy 3600 fős Múcsonyban, ahol a lakosság mintegy fele ruszin. Az utóbbiban Magyarország első ruszin önkormányzata jött létre 1995-ben, és az ottani általános iskolában fakultatív ruszin nyelvoktatás indult 1996-ban. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében vannak még más települések is, ahol a helyi lakosok beszélik (ha hiányosan is) vagy megértik a ruszin nyelvet, esetleg ruszin népdalokat vagy imaszövegeket is tudnak: Erdőhorváti, Kány, Mogyoróska, Oroszgadna. Elmondható ugyanez Abod, Filkóháza, Görömböly, Irota, Rakaca, Rudabányácska, Sajópálfalva, Tornabarakony, Vajdácska, Végardó, Viszló stb. esetében is. A18. században mindenesetre még több tucat olyan település volt a mai Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén, ahol ruszinok is éltek. Északkelet-Magyarországon kívül ruszinok jelenleg szétszórtan még sokfelé élnek hazánkban: a legnagyobb számban Budapesten, valamint Miskolcon, Debrecenben, Nyíregyházán, Szegeden, Pécsett stb. Magyarországon jelenleg a ruszinok három csoportja él: a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei lemkók, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei főleg dolisnyánok (síkvidékiek), valamint a kárpátaljai származású dolisnyanok, lemkók, bojkok, huculok. A lemkók, a dolisnyanok, a bojkok és a huculok egyébként a ruszinok négy legfontosabb etnikai (néprajzi) változatát jelentik.

A magyarországi ruszinok három csoportjánál (a Borsod-Abaúj-Zemplén megyeieknél, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeieknél és a kárpátaljaiaknál) a nemzeti identitás azonban nem mindig egyformán érvényesül, illetve érvényesült.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei ruszinok esetében (Komlóska és Múcsony települések) a többség általában csak ruszinnak vallja magát, egyesek pedig csak szlováknak vagy csak magyarnak. Találkozunk ugyanakkor a következő kettős vagy hármas nemzeti identitási megnyilvánulásokkal: ruszin-magyar, ruszin-szlovák, szlovák-magyar, ruszin-szlovák-magyar, sőt egyes esetekben, például Múcsonyban, ruszin-ukrán-magyar variációval.

Rendszerint a politikai vagy társadalmi viszonyok alakulása volt döntő hatással arra, hogy a múltban - de még a jelenben is - a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei ruszinok közül ki-ki hogyan határozta vagy határozza meg nemzeti identitását minden konkrét időben és esetben. Ha megvizsgáljuk a megye ma legruszinabb településének, Komlóskának történeti etnodemográfiai adatait, akkor az derül ki, hogy már a 18. században - a rendelkezésre álló források alapján - a falu lakosainak nagyobb része görög katolikus vallású volt, ami akkor egyértelműen a ruszinságra utalt, mert szlovák görög katolikusok ekkor nemigen léteztek. Az 1806-os egyházi összeírásból már az is kitűnik, hogy a görög katolikusok dominanciáján kívül a település nagygyűléseinek, valamint templomi prédikációinak nyelve is ruszin volt. Fényes Elek 1851-ben Komlóskát mint orosz (értsd ruszin) falut említette a görög katolikusok túlsúlyával, Hornyánszky Viktor pedig 1864-ben rutén lakosságról beszélt, a görög katolikusok mintegy 95%-os arányával. Ennek ellenére az 1880-as, már anyanyelvi adatokat is közlő magyarországi népszámlálás Komlóskán meglepő módon tót (szlovák) többségű (89,68%) lakosságot mutatott ki a ruszinok mindössze 2,72%-os aránya mellett. A népszámlálás feltételezett pontatlanságán és hiányosságán kívül ebben az is közrejátszhatott, hogy az 1867-es kiegyezés után Hegyköz ruszin vagy vegyesen ruszin és szlovák falvaiban megkezdődött a szlovák nyelv erőteljes térhódítása a ruszin nyelv rovására, amit a ruszin lemkó és a keleti szlovák dialektus egymáshoz való közelsége is elősegített. Mindezt (a ruszin értelmiség szinte teljes hiánya mellett) fokozta még a nagyobb létszámú szlovák értelmiség aktívabb elszlovákosítási propagandája, a szlovák nyelv nagyobb társadalmi presztízse és jobb elterjedtsége a magyar mellett a közigazgatásban, de még az a körülmény is, hogy a magyar közvélemény gyakran nemcsak a szlovákokat nevezte tótoknak, hanem a ruszinokat és a horvátokat is. Mind­össze húsz év telt el, és újabb váratlan fordulat következett be: az 1900-es népszámlálás már a magyar anyanyelvűek döntő többségét jelezte a ruszin anyanyelvűek csak 11,82%-os arány mellett. Hasonló képet mutatott az 1910-es népszámlálás is, amikor a magyar anyanyelvűek aránya elérte a szinte maximális 98,42%-ot. Ez feltehetően egyebek között az 1880-as-90-es években fellángolt magyar nacionalista, elmagyarosítási törekvésekkel magyarázható (ennek során például szinte minden szláv földrajzi nevet igyekeztek magyarosítani), valamint a hírhedt 1906-os Apponyi-féle oktatási törvénnyel. Emellett természetesen kétségbevonható az 1900-as és az 1910-es népszámlálások hitelessége is, mert az 1920-as népszámlálás adatai szerint a ruszin anyanyelvűek aránya hirtelen 91,32%-ra ugrott. Hasonlóképpen ugyancsak megkérdőjelezhető az 1930-as népszámlálás megbízhatósága is, amikor a ruszin anyanyelvűek hányada már csak 49,57%-t tett ki, valamint még inkább az 1941-es népszámlálásé (ruszin anyanyelvűek -15,4%, magyar anyanyelvűek- 84,5%). Az utóbbi szám kritikátlan elfogadása még akkor is indokolatlan, ha a figyelembe vesszük a 20-as-30-as évek erőteljes elmagyarosítási törekvéseit a komlóskai ruszinok vonatkozásában. Tamás Edit szerint a két világháború között a komlóskai ruszinok körében egyre nagyobb teret hódított a ruszin-magyar kétnyelvűség. Ebben egyebek között az is közrejátszhatott, hogy ekkor egyre többen vállaltak mezőgazdasági szezonmunkát a környező magyar falvakban, sőt időnként még távolabbi vidékeken is (például az Alföldön, a Dunántúlon stb.). 1930-ban egyébként Komlóska lakosainak 95,7%-a, míg 1941-ben 99,4%-a tudott beszélni magyarul. Mindezek alapján elképzelhető, hogy a számlálóbiztosok a népszámlálás során kritikátlanul magyar anyanyelvűnek deklaráltak sok magyarul beszélő komlóskai ruszint, feltehetően nem is kérdezve tőlük, minek vallják magukat.

Ez utóbbi feltevés alátámasztására hivatkozhatunk egyébként a komlóskai iskola statisztikai adataira. Az 1941-42-es tanévben ezt az iskolát hivatalosan Komlóskai Elemi Népiskolának nevezték és görög katolikus felekezeti intézményként tartották nyilván. Nos, az iskolai statisztikai adatok érdekes módon jelentős mértékben eltérnek a népszámlálási adatoktól. így például 1941-ben a komlóskai iskola tanulóinak 34,1%-át tekintették rutén (ruszin) anyanyelvűnek. Mindössze egy évvel később már 96,3%-ot, ami példátlanul nagy növekedést jelentett. Az utóbbi információ véleményünk szerint egyértelműen kétségbe vonja az 1941-es komlóskai népszámlálás ruszinokra vonatkozó adatának valódiságát, illetve hitelességét. Az utóbbi eredmény Tamás Edit szerint egyszerű figyelmetlenségből, tájékozatlanságból vagy politikai megfontolásokból születhetett.

Az a körülmény, hogy az 1941. évi iskolai statisztikai felmérés anyanyelvi hányadosa (mintegy 1/3) Komlóskán több mint a duplája az évi népszámlálási adatnak (1/6), egyáltalán nem lehet számunkra megnyugtató, különösen ha az 1942. évi iskolai statisztikai eredményhez (mintegy 96%) viszonyítjuk. Az anyanyelvi iskolai adatok ilyen rövid intervallumban történt ugrásszerű hullámzása ugyanis szintén megkérdőjelezi az akkori felmérések megbízhatóságát. Hiszen a valóságban tagadhatatlan tény, hogy Komlóska ruszin anyanyelvi túlsúlya - hivatalos kimutatásoktól és statisztikai felméréséktől függetlenül - már az 1880-as népszámlálástól kezdve a második világháború végéig igenis létező realitás volt. A ruszin anyanyelv megőrzésének sajátos jelenségéről beszélhetünk a ruszinok esetében ebben az időszakban. Hiszen Komlóskán a ruszin családok többségében egészen a második világháború végéig ruszin nyelven beszéltek egymás között otthon és a faluban. És ezt a szívós kötődést őseik anyanyelvéhez kitartóan ápolták, függetlenül a politikai és társadalmi változásoktól, attól a sok negatív hatástól, amely akadályozta őket ebben.

Amint az előbbiek során láttuk, Komlóska lakosságának anyanyelvi összetétele a 19. század elejétől a második világháborúig mind a különböző hivatalos felmérések, így a népszámlálások, mind az iskolai statisztikák szerint -kétségbe vonva ezzel egyébként e statisztikai adatok tudományos megbízhatóságát, illetve hitelességét - erősen hullámzott, mikor ruszin, szlovák, mikor magyar többséget mutatva ki. Ezzel szemben sokkal egyenletesebb volt a vallási megoszlás tükröződése szinte elsöprő arányú görög katolikus fölénnyel. Az utóbbiak aránya 1851-ben 91,75%, 1858-ban 95,02%, 1880-ban 93,58%, 1890-ben 94,94%, 1900-ban 95,68%, 1910-ben 96,26%, 1920-ban 99,58%, 1930-ban 97,31%, 1941-ben 96,50% volt. Már korábban említettük, hogy mind az 1806-os egyházi összeírás, mind Fényes Elek, illetve Hornyánszky Viktor adatai Komlóska esetében egyértelműen görög katolikusokról és ruszinokról beszélnek. Nos, valamivel később, az 1880-as népszámlálás során - véleményünk szerint hibásan és alaptalanul - kimutatott mintegy 90%-os szlovák anyanyelvű többség, párosulva a görög katolikusok mintegy 94%-os arányával természetesen nem jelenthette azt, hogy a komlóskai liturgia nyelve is elszlovákosodott volna, hiszen az egyházi szláv (ószláv) volt. A komlóskai liturgia nyelvének egyházi szláv változata egyébként akár magyarázata is lehetett az 1880-as népszámlálás során tévesen kimutatott mintegy 90%-os szlovák anyanyelvi többségnek, mert a számlálóbiztosok feltehetően összetéveszthették vagy egy kalap alávették az egyházi szláv és a szlovák nyelvet. Tehát Komlóskán akkor semmiféleképpen nem beszélhettünk ún. „szlovákokról", akiket Eperjes körzetében Hatyuk Vologyimir galíciai ukrán néprajzkutató nyelvileg szlovakizált görög katolikus ruszinoknak nevezett. Ennek alátámasztására egyebek között az 1890-es népszámlálás adatai is szolgálnak, amelyek szerint Komlóska lakosságának divatozó (többségi) anyanyelve a ruszin, ami - több mint valószínű - a helyi görög katolikus liturgia egyházi szláv nyelvével is összefüggésbe hozható. Az egyházi szláv liturgikus nyelv Komlóskán információink szerint mindaddig fennmaradt, amíg a falut 1912-ben az eperjesi egyházmegyétől a hajdúdorogi magyar görög katolikus püspökséghez nem csatolták, ami a magyar liturgikus nyelv bevezetésével járt együtt. Időskorú komlóskai lakosok elmondása szerint azonban a 20-as-30-as-40-es években még előfordult, hogy Kerekes Antal és Keresztes Ádám parókusok a magyar mellett egyházi szláv nyelven is miséztek, de alapjában véve elmondható, hogy ők sem voltak elkötelezett hívei és propagálói a ruszin nemzeti identitás megőrzésének. Sőt a magyarországi görög katolikus egyház törekvéseivel összhangban inkább a komlóskai ruszinok elmagyarosításán fáradoztak, pedig nagyon jól tudták, hogy Komlóska lakosságának túlnyomó többsége ruszin anyanyelvű volt, vagy ruszin gyökerekkel rendelkezett, hiszen családon belül és az utcán egymás között az emberek általában ruszinul kommunikáltak. De még így is Kerekes Antal és Keresztes Ádám parókusok tevékenysége Komlóskán sokkal hasznosabb volt, mintha ott helyettük akkor ukránszimpatizáns vagy ukrán érzelmű - Kárpátaljáról vagy Galíciából jött - görög katolikus papok miséztek volna, hogy ukránosítsák a komlóskai ruszinokat, ahhoz hasonlóan, ahogy az egyes kárpátaljai ruszin falvakban történt. Ez óriási kárt okozott volna a komlóskaiaknak, és ebben az esetben ma aligha beszélhetnénk ott ruszin nemzeti identitásról. Sajnos akkor nem akadt olyan kárpátaljai vagy kelet-szlovákiai ruszinul beszélő görög katolikus pap, aki önként vállalta volna a ruszin nemzeti eszme terjesztését a komlóskai lakosok körében. A komlóskaiak között szintén nem akadt olyan személy, aki elment volna tanulni az ungvári vagy az eperjesi görög katolikus papnevelő intézetbe, ahol esetleg esélye lehetett volna elsajátítani a ruszin nemzeti identitás lényegét, hiszen ekkor Magyarországon erre lehetőség nem nagyon volt, mert ruszin szellemű görög katolikus papnevelés nem folyt! Nemcsak a görög katolikus parókusok nem szolgálták a 20-as-30-as-40-es években a komlóskai ruszinok nemzeti identitásának ébresztését és megőrzését, hanem a helyi falusi elemi iskola tanítói sem. Hiszen Tamás Edit szerint hivatalosan a komlóskai görög katolikus elemi iskola 1927 és 1943 közötti tanítói, Leviczky István és Leviczkyné Réthy Ilona magyar nyelven tanítottak, pedig nyelvismeretük és oklevelük nemcsak a magyar, hanem egyúttal a ruszin nyelv oktatására is alkalmassá tette volna őket. Ilyen oklevelet feltehetően csak az ungvári tanítóképző intézetben szerezhettek.

A második világháború után, 1945. október 1-jén a komlóskai görög katolikus elemi népiskola statisztikai kimutatása szerint a tanulók száma összesen 195 fő volt, ebből 182 fő görög katolikus vallású, és 185 fő ruszin (rutén) anyanyelvű. Az oktatás csak magyar nyelven folyt, hiszen az egyetlen akkori tanító, Groholy Ágoston (1943 és 1948 között volt iskolaigazgató Komlóskán), igaz, görög katolikus vallású, de magyar anyanyelvű és magyar nemzetiségű lévén, valamint nem rendelkezvén a ruszin nyelv oktatására feljogosító tanítóképzői oklevéllel, sajnos nem tudott beszélni ruszinul olyan szinten, mint az 1927 és 1943 között a faluban tanító Leviczky házaspár. Nyelvismerete a magyaron kívül leginkább még a szlovákra és a németre terjedt ki. Módfelett furcsa azonban, hogy míg Kárpátalján 1939 és 1944 között a magyar fennhatóság alatt több száz ruszin oktatási nyelvű általános és középiskola működhetett, addig Komlóskán ebben az időszakban sajnos nem sikerült megvalósítani a ruszin nyelvű oktatást. Véleményünk szerint ezért nem is annyira a magyar hatóságokat lehetett okolni, hanem elsősorban a helyi kezdeményezés hiányát a lakosság, a tanítók és a görög katolikus papok részéről.

Ilyen előzmények után Komlóska ruszin lakosságát 1945-öt követően szocialista önkénnyel váratlanul egyszerűen szlovákká nyilvánították. Igaz, ennek az aktusnak már a múlt század második felében voltak bizonyos „előzményei", hiszen az 1880-as népszámlálás során a helyi lakosok mintegy kilenctized részét szlovák anyanyelvűnek minősítették. Az utóbbi okát korábban már részletesen kifejtettük. A második világháború után ebben mégis politikai tényezők játszottak közre. Rákosiék, illetve Kádárék állítólag azért deklarálták Komlóskát és a többi ruszinok által lakott magyarországi (főleg Borsod-Abaúj-Zemplén megyei) falu lakosságát szlovákoknak és nem ukránoknak, mert így próbálták elkerülni a nagyobb szovjet „testvér" esetleges területi követeléseit. Hiszen a szovjet geopolitika egyik sarkalatos tézise volt a keleti szlávok által lakott és az ő fogalmazásuk szerint „ősidők óta orosz földek" újraegyesítésének szükségessége a Szovjetunió címszó alatt szereplő Nagyoroszországon belül.

Tamás Edit vizsgálata alapján Komlóskán a ruszin-szlovák tudat összemosódásának jelei csak a második világháború után jelentkeztek külső tényezők hatására. Szerinte a komlóskai ruszinok fokozatosan átvették a környező tót (szlovák) falvak besorolását, hiszen Magyarországon gyakran nemcsak a szlovákokat nevezték tótoknak, hanem a horvátokat és a ruszinokat is. Elbizonytalanodás volt tapasztalható a helyi ruszinok nyelvi hovatartozásának kérdésében is, hiszen tudatlanságuk miatt egyesek úgy vélték, hogy nem ruszinul, hanem szlovákul beszélnek. így Komlóskán az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a helyi ruszinok „tót" önmegnevezés mellett továbbra is makacsul, főleg otthon, a családban ruszin anyanyelvüket használták. Öntudatos ruszin értelmiségi réteg hiánya Komlóskán, amely felvállalhatta volna helyben a ruszin nemzeti újjászületés mozgalmának irányítását, oda vezetett, hogy ez a falu viszonylag gyorsan integrálódott a magyarországi szlovák kisebbségi szervezetbe, a Szlovák Szövetségbe, valamint a hazai szlovák általános iskolai oktatási rendszerbe. így az 1970-es években Komlóskán szlovák óvoda épült, az iskola infrastruktúráját is bővítették, a falusi könyvtár állománya szlovák könyvekkel gyarapodott. A komlóskai szlovák általános iskola felső tagozata a 1970-es évek elején megszűnt, azután csak alsó tagozat működött. A felső tagozatos korú komlóskai gyerekek a 70-es évektől kénytelen voltak vagy a szomszédos Erdőhorvátiba naponta ingázni az ottani magyar általános iskolába, vagy a diákotthonnal is rendelkező sátoraljaújhelyi szlovák általános iskolában tanulni. Az utóbbiban az 1970-71-es tanévben 12, az 1995-96-os tanévben csak 4 komlóskai diák tanult, a maximális komlóskai diákszámot a következő tanévekben mérték: 1974-75: 36 fő, 1975-76: 37 fő, 1976-77: 37 fő, 1977-78: 40 fő, 1978-79: 40 fő, 1979-80: 36 fő.

1980 után a Sátoraljaújhelyen tanuló komlóskai diákok száma jelentősen csökkent. Ez több mint valószínű azzal volt magyarázható, hogy a komlóskai felső tagozatos diákok nagyobb számban már nem a sátoraljaújhelyi szlovák, hanem inkább az erdőhorváti és más környékbeli magyar általános iskolákban folytatták tanulmányaikat. Egyúttal ez arra is utal, hogy az 1950-60-70-es években tapasztalt erőteljes elszlovákosodási folyamat mellett Komlóskán a ruszinok körében 1980 után felgyorsult az elmagyarosodási asszimiláció is. Középiskolai tanulmányokat sajnálatos módon viszonylag kevés komlóskai diák végzett a budapesti szlovák gimnáziumban vagy különböző más magyar tannyelvű középiskolákban. Tovább tanulni főiskolán vagy egyetemen a komlóskaiak közül alig vállalkozott valaki, pedig éppen a helyi ruszin érzelmű, felsőfokú végzettségű értelmiség hiánya a faluban egyebek között nem tette lehetővé a ruszin nemzeti identitás felvállalását. Az igen kis számú értelmiség Komlóskán (pedagógusok, görög katolikus papok stb.) a második világháború utáni évtizedekben sajnos nem a ruszin újjászületés, hanem a helyi ruszinok elszlovákosításának vagy elmagyarosításának fő eszközévé váltak. így például a komlóskai szlovák általános iskola igazgatója, BG(1966-tól 1998-ig), aki mellesleg nem a faluban született, és így betelepülő jövevénynek számít, igen hosszú időn keresztül, több mint harminc évig tulajdonképpen semmit sem tett, hogy a helyi ruszinok megőrizhessék nemzeti identitásukat, hiszen ő szlovák származású. Egyebek között az ő gáncsoskodása miatt Komlóskán az alsó tagozatos iskolában, ahol az 1998-99-es tanévben csak 12 diák volt, a mai napig nem valósult meg a ruszin nyelv oktatása. Tíz évvel a rendszerváltozás után továbbra is csak magyar és szlovák nyelven tanítanak.

Sajnálatos módon Hattinger Gábor, aki 1991 és 1999 között a Magyarországi Ruszinok Szervezetének elnöke volt, és aki 1999 óta az Országos Ruszin Kisebbségi Önkormányzat elnöke, nem tudta elérni, hogy a komlóskai alsó tagozatos iskolában ne csak elméletben, hanem a gyakorlatban is megvalósuljon a ruszin nyelv oktatása. Reméljük azonban, hogy a közeljövőben - BG önkényeskedése ellenére - a szinte teljes egészében ruszin lakosságú Komlóskán a diákok végre ruszin anyanyelvükön tanulhatnak a helyi iskolában. Hiszen egy másik Borsod-Abaúj-Zemplén megyei faluban, Múcsonyban, ahol a ruszinok a lakosság mintegy kétharmadát teszik ki, már 1995 óta az alberttelepi általános iskolában Majomé Zsebesi Borbála tanárnő irányításával oktatják a ruszin nyelvet mintegy 60 diák számára. A múcsonyi iskola tapasztalatai igen kedvezőek, mert egyértelműen bizonyítják, hogy az anyanyelvi oktatás a ruszin nemzeti identitás megőrzésének egyik fő eszköze. Ezért égetően fontos lenne megvalósítani a ruszin anyanyelvi tanítást Magyarország „legruszinabb falujában", Komlóskán is.

Szeretnénk megjegyezni, hogy 1999-ben Budapesten alapfokú ruszin nyelvtanfolyam indult Jana Ljubov tanárnő közreműködésével.



IRODALOM
Ballagi G.: Zemplén megye. Megyei monográfiák. Budapest, 1893.
Balogh S.: Az 1946. február 27-i magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény. Történeti Szemle, 1979,1. szám, 59-87. o.
Borovszky S.: Zemplén vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest, 1905.
Csikvári A.: Zemplén vármegye. Vármegyei szociográfiák. Budapest, 1940.
Fényes E.: Magyarország geográphiai szótára. 1-2. köt. Pest, 1851.
Fényes E.: Magyarország ismertetése statisztikai, földrajzi s történelmi szempontból. Pest, 1865.
Hodinka A.: A munkácsi görög-katolikus püspökség története. Budapest, 1909.
Hornyánszky V.: Geographicus Lexikon des Ungarn. Pest, 1864.
G. Jakó M.-Hőgye I.: A magyar-szlovák lakosságcsere és előzményei. Acta Archivistica, Miskolc, 1995.
Kafer 1.: Szlovákok. In Együttélő népek a Kárpát-medencében. Budapest, 1994.
Kővágó L.: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Budapest, 1981.
Kővágó L.: Nemzetiségeink jelene. In Nemzetiségi füzetek, I. Budapest, 1976.
Lázár I.: Hová lett egy nemzetiség. In Kiált Patak vára, Budapest, 1974, 437-449. o.
Lexicon universorum... 1773. Budapest, 1920.
Magyarország helységnévtára. Budapest, 1863.
Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, 1720-21. Magyar Statisztikai Közlemények, XX. kötet.
Paládi-Kovács A.: Ukrán szórványok a 18-19. században a mai Magyarország ÉK-i részén. In Népi kultúra - népi társadalom, VII. Budapest, 1973, 327-368. o.
Petik R.: Huszonegy éves a Sátoraljaújhelyi Szlovák Tanítási nyelvű Altalános Iskola és Diákotthon. Sátoraljaújhely, 1974.
Popovics T.: Kik is tulajdonképpen a ruszinok az interetnikus kapcsolatok tükrében. In Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei Budapest, 1996, 39-46. o.
Skrobinyec J.: Ukrán falu Magyarországon. Kárpáti Igaz Szó, Ungvár, 1975. VIII. 17.
Süli-Zakar I.: Tokaj-Hegyalja és környékének népmozgalma 1787 és 1970 között. In Borsodi Levéltári Évkönyv, III. Miskolc, 1980, 35-76. o.
Süli-Zakar I.: A Hegyköz földrajzi vizsgálata. In Studio Geographia, 3. Debrecen, 1980, KLTE.
Süli-Zakar I.: Demográfiai változások Borsod-Abaúj-Zemplén megye keleti részén 1970 és 1980 között. Borsodi Szemle, 2. Miskolc, 1981, 57-65. o.
Szabó K.-É. Szűke I.: Adalékok a magyar-szlovák lakosságcsere történetéhez. Valóság, 1982, 10. szám, 90-94. o.
Szarka L.:A szlovákok története. Budapest, 1994.
Tamás E.: Asszimilációs mikrovizsgálatok. Zempléni esettanulmányok. In Acta Geographica Debrecina, XXXII. Debrecen, 1994,183-201. o.
Tamás E.: A Zempléni-hegység nemzetiségi viszonyainak változása a 18. századtól napjainkig. In Szülőföldünk, 21-22. Miskolc, 1994, 79-80. o.
Tamás E.: Dél-zempléni nemzetiségek a statisztikák tükrében. In Dimenziók, 2. Miskolc, 1994. 49-66. o.
Tamás E.: Komlóska. Komlóska, 1998.
Udvari I.: Ruszinok a XVIII. században. Nyíregyháza, 1992.
Zsírosné Jobbágy M.-Zsíros M.: Ruszin szigetek Észak-Magyarországon. In Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Budapest, 1996, 47-53.o.

Popovics Tibor Miklós

Suli-Net