A Szent Korona országa és a ruszinok, mint II. Rákóczi Ferenc fejedelem leghűségesebb népe, „gens fidelissima”
Dr. Popovics Tibor Miklós – A Szent Korona országa és a ruszinok..
A magyar Szent István Korona, a Szent Korona országa, a Szentkorona-tan, a
Szentkorona-eszme meghatározó szerepet játszott a ruszin nép, a ruszin etnikum
létrejöttének több évszázados, mintegy ezeréves folyamatában. Dr. Tóth
Zoltán József szerint „A Szent Korona által közvetített szakrális értékvilág, valamint
a rendi és polgári magyar állam történelme általánosságban bizonyítja,
hogy a magyarországi közélet és a közjog évszázados jellemzője a hazai, vagy
befogadott nemzetiségek, népek széleskörű önállósága”.
Ugyancsak Dr. Tóth Zoltán József szerint az ismert magyar kutató, Mikó Imre
a „Nemzetiségi jog és a nemzetiségi politika” című művében megállapítja, hogy
a „a Szent István Intelmei-hez visszavezethető magyar politika lényegét fejezi ki
a »populus« fogalom középkori-rendi használata.
Ugyanis a magyar nemzet, a populus »nyitva állott a nemzetiségek, a natio-k
számára, s a plebs körébe tartozó natio-k feltörekvő fiainak az volt a legfőbb vágyuk,
hogy Hungária e legkiválóbb fiait magában foglaló nemesi nemzet, vagyis
a magyar nemesség körében felemelkedhessenek«. Továbbá a magyar név kettős
jelentéséről: »van egy magyar nép, mint etnikai és nyelvi egység, és van egy
magyar nemzet, mely merőben szellemi, majd politikai egység. Ez utóbbit natio
Hungarica-nak nevezik, mely Werbőczy populusának helyét kezdi elfoglalni« – a
magyar rendi nacionalizmus korában –, »de ugyanazt a magyar nemesi nemzetet
jelöli meg, amelybe mindenféle nemzetiségű nemes egyenlő jogokkal tartozott,
szemben a «gente Hungaricus»-szal, mely csak a magyar nemzetiségű embereket,
rendi-állásukra tekintet nélkül jelölte meg”.
Dr. Tóth Zoltán József szerint „Mikó Imre megállapítja továbbá, hogy ez a
rendi nemzetfogalom az alapja a Deák Ferenc által kidolgozott (1848) magyar
politikai nemzet fogalmának (1868: XLIV. tc.).
Deák, a rendi nemzet fogalmának kiszélesítésével, az állampolgári jogok alanyává
kívánta tenni így a hon valamennyi polgárát, társadalmi állásra, vagyoni
helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül és ugyanakkor tekintet nélkül
arra is, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak.”
Bár István király egyértelműen Róma és a Nyugat felé orientálódott mind
vallásilag, mind politikailag, mégis igyekezett baráti jó kapcsolatokat kiépíteni
Bizánccal is. Ezt segítette elő egyik húga és Orseolo Ottó velencei doge között
1009-ben kötött házasság, aki a bizánci császár egyik legfontosabb szövetségesevolt. Így lépett István király szövetséges viszonyba II. Basileos bizánci császárral
és egyrészt 1015-ben fegyveres segítséget nyújtott a bizánciaknak az akkori
bolgár főváros Ohrid elfoglalásában, másrészt 1023-ban fia, Imre herceg bizánci
hercegnőt vett feleségül.
Talán ennek is köszönhetően a létrejött Magyar Királyság északkeleti részén,
ahol akkor a fehér horvátok, mint a ruszinok legrégebbi szláv ősei éltek, körükben,
a zömmel nyugati (római) vallás térhódítása ellenére, mégis több évszázadon
át fennmaradhatott a bizánci rítusú vallás, amelyet Cirill és Metód honosítottak
meg 863-ban. Ily módon a fehér horvátok már jóval a Kijevi Ruszj 988-as
megkeresztelése előtt keresztények voltak, és nem a Kijevi Ruszjtól vették át a
bizánci rítusú vallást.
Az István király által egyesített ország, a Magyar Királyság Európa egyik jelentős
keresztény állama lett. Az a körülmény, hogy az északkelet-magyarországi
fehér horvátok, mint a ruszinok ősei, az István magyar király alattvalói voltak,
egyúttal azt is jelentette, hogy ők bekerültek a nyugati kultúrkörbe, ami meghatározó
lett további sorsuk szempontjából.
István királyt 1083-ban a szentek sorába iktatták. Mint Kristó Gyula történész
írta: „Attól kezdve István neve és szent volta elválaszthatatlanul összefonódott,
s minden kor feladatul kapta, hogy meghatározza saját viszonyát Szent
Istvánhoz, illetve az általa létrehozott értékekhez, Magyarországhoz, a magyar
államhoz a keresztény hithez.”
A Szent István Korona, ha nem is hasonlított a mai Szent Koronához, mégis
évszázadokon keresztül jelképesen megtestesítette egészen napjainkig az első
magyar király szellemi és ideológiai üzenetét az utódok számára.
A ruszinok ősei (a fehér horvátok) szempontjából különösen fontosak Szent
István király híres Intelmei, amelyeket fiához, Imre herceghez intézett, és amelyek
tíz fejezetből állnak, akár a tízparancsolat. A hatodik fejezet „a vendégek
befogadásáról és gyámolításáról” szól. Kristó Gyula interpretációjában e fejezet
rövid kifejtése a következőképpen értelmezhető: „Az idegenből bejövők, a vendégek
erősítik, gazdagítják az országot, több nyelvet, több szokást képviselnek,
méltók arra, hogy az uralkodó becsben tartsa őket.”
Mondanunk sem kell, hogy pont ez a Szent István által abban az időben egyedülálló
és szokatlan módon kinyilvánított tolerancia tette lehetővé, hogy kezdetben
a fehér szerbekkel, avarokkal, bolgárokkal, honfoglaló magyarokkal etnikailag keveredett
fehér horvátok a XI. század első felében tovább keveredjenek a betelepülő
németekkel, a további évszázadok során pedig a vlach (román, aromun, cincár,
szerb, macedón stb.), óorosz, lengyel litván, és a legvégén az ukrán kolonistákkal.
Ennek eredményeképpen jött létre az az etnikai koktél, amit ma ruszin népnek
vagy etnikumnak nevezünk. Az utóbbinak pedig gyakorlatilag nem sok köze van
az ukránokhoz, hiszen az ukrán bevándorlási kolonizáció időben az utolsó volt,
és nem játszott meghatározó szerepet a ruszinság kialakulásában. Így az ukrán
etnikai réteg a ruszinok etnikai felépítményében csak egy vékonyka szelet volt a
magyar, vlach vagy óorosz etnikai rétegek domináns szerepéhez viszonyítva.
A tudomány mai állása szerint, így a saját, mintegy ötvenesztendős kutatásaink
alapján is megállapítható, hogy a mai ruszin nép (etnikum) több, mintegy tucat etnikum keveredése során jött létre több mint ezer év alatt a nyugati, a
keleti és a déli szlávok érintkezési zónájában a Kárpátok déli oldalán, a mai Kárpátalja
és Kelet-Szlovákia területén. Az általunk használt etnikai szubsztrátum
koncepció, valamint kontakt-elmélet és rendszerszemléletű közelítés alapján a
ruszinság kialakulásának folyamatát a következőképpen lehet felvázolni. A ruszinok
legrégebbi szláv őseit fehér horvátoknak hívták, akik az etnikai szubsztrátumot
képezték. Később erre újabb etnikai rétegek rakódtak rá, így a fehér
szerbek, avarok, elszlávosodott avarok, bolgárok, magyarok, németek, vlachok
(románok) óoroszok, lengyelek, litvánok, szlovákok, ukránok stb., akik mint egy
sajátos etnikai koktélban keveredtek a fehér horvátokkal. Az utóbbiak a legnagyobb
mértékben a magyarokkal, a románokkal és az óoroszokkal keveredtek.
Ruszinoknak őket az úgynevezett „vlach kolonizáció” beindításától kezdték
nevezni, amikor „vlach” kenézek és soltészok közvetítésével óorosz telepesek
kezdtek érkezni a fehér horvátok által lakott szállásterületre, a mai Kárpátaljára
és Kelet-Szlovákiába. Az utóbbiak ugyanis a jövevény óoroszoktól vették át a
„ruszin” etnonim (népmegnevezés) használatát ahhoz hasonlóan, ahogy a bulgáriai
szlávok a török nyelvű jövevény bolgár-onugoroktól vették át a „bolgár”
népmegnevezést.
A vlach kolonizáció során a XIV. századtól egészen a XVIII. század végéig
rendszeres betelepülés volt a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére Galíciából,
Volhíniából (Ladomériából), Bukovinából, Podoliából. Egyébként erről
vannak a leghitelesebb bizonyítékaink. Több száz ruszinok lakta – a mai Kárpátalján
és Kelet-Szlovákiában lévő – település vonatkozásában megvannak a
dokumentumok a levéltárakban. Ezekből kiderül, hogy ki, melyik kenéz vagy
soltész alapította az adott települést. A betelepülők, de különösen a kenézek és
a soltészok jelentős kiváltságokat kaptak a magyar államtól. Ezek közül egyesek
aztán (mert voltak valch-román származású kenézek is) a ruszinság első nemesei
lettek, például a Drágffy, Bilkei, Dolhai, Ilosvai családok (a magyar nemességet
regisztráló monográfiákban ezek mind szerepelnek). Ezzel kapcsolatban
még azt is szeretném elmondani, hogy a ruszinok történetével foglalkozók vonakodnak
beismerni azt, hogy a ruszinokban román beütés is van. Biztos, hogy
a ruszinok ősei elég nagy számban keveredtek a valchokkal és a románokkal.
A vlachok persze nemcsak románok voltak, hanem a mai Észak-Görögország,
Macedónia, Albánia területéről is jöttek a mai Bulgária és Románia területének
közbeiktatásával a Balkán- és a Kárpát-hegység legelőin keresztül a mai
Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére, mint vándor pásztorok és egyúttal kereskedők.
A vlachok görögkeleti (pravoszláv) vallásúak voltak. Napjainkig kevés,
a vlach kolonizáció időszakában alapított és működő, görögkeleti kolostort
örököltünk. Ennek az a magyarázata, hogy a vándorló vlachokat vándorszerzetesek,
az úgynevezett kalugyerek kísérték. Ezek prédikálásához és misszionárius
tevékenységéhez nem volt szükség állandó jellegű – fából vagy kőből épített
– szakrális kultikus épületekre. Ezért nem mindig lehet hitelesen kimutatni az
akkori vlach egyházi központokat.
A lényeg az, hogy a mai ruszinok etnikai keveredés folytán jöttek létre, és a
ruszinok őseit elsősorban a magyarok, a magyar állam fogadta be. Ezt soha nem szabad elfelejteni, mert a honfoglalás pillanatától a mai ruszinok lakta vidékek,
legyen az akár a mai Kárpátalja, legyen az Kelet-Szlovákia, akkor már a magyar
állam tulajdonában voltak. A magyarság, mint befogadó nép (Szent István Intelmei
értelmében) befogadta a ruszinok őseit.
Én mindig azt szoktam mondani, hivatalosan a ruszinoknak nincs anyaországuk,
de nevelőanyjuk mindig a magyar állam volt. Tehát a magyar állam, a
magyar nemzet, mint a ruszinok nevelője tulajdonképpen olyanokká formálta az
ide áttelepült ruszinokat, amilyenek ma.
És itt nem kell arra gondolni állandóan, hogy ebben a folyamatban a Kijevi
Ruszjnak volt valami hatása. A Kijevi Ruszjnak nem lehetett semmilyen hatása
ezekre a területekre. Egyrészt mert a Kijevi Ruszj laza államalakulat volt, amely
különböző részfejedelemségekből tevődött össze. Ezek a fejedelmek állandóan
háborúskodtak egymással, és kizárt dolog, hogy Kijevben lett volna a Kijevi
Ruszj idején egy olyan erős centralizált hatalom, amely behatolhatott volna az
akkori Magyarország területére.
Nem hiszem, hogy a magyar állam engedte volna azt, hogy egy szomszédos
állam beleszóljon a belügyeibe. Mert ez komolyan veszélyeztette volna az ország
függetlenségét. Most tessék elgondolni, hogy ha a Kijevi Ruszjnak a mai
Kárpátalja területén lett volna akár katonasága, akár politikai befolyása, akkor
könnyen lerohanták volna az egész Alföldet, mert onnan ez már gyerekjáték lett
volna. Tehát katonapolitikailag, geopolitikailag a magyar államnak a honfoglalás
percétől kezdve elemi érdeke volt megszervezni a határok védelmét a gyepű
elve szerint. Ez egyébként nemcsak a magyaroknál volt meg, a szlávoknál is volt
gyepű elve, tehát ez sok helyen létezett. De a magyar állam nem engedhette,
hogy akár a galíciai, akár a kijevi fejedelmek valamilyen formában behatoljanak
a magyar állam területére. Lehetett valamilyen kapcsolat, nagyon laza kapcsolat,
hiszen itt is, ott is szlávok éltek, és onnan volt betelepülés. Mégpedig két formában.
Egyrészt spontán módon, a lengyel királyságból saját kockázatukra (engedély
nélkül) nagy számban menekültek a történelmi Magyarország területére
óorosz jobbágyok. Másrészt a vlach jog alapján a vlach kolonizáció keretében
szervezett formában közvetítők beiktatásával kerültek az óorosz áttelepülők a
mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére, és általában az újonnan létrehozott
irtásfalvakban telepedtek le.
A Kárpátoktól északra élő szlávokat (óoroszok voltak abban az időben még
ezek) sokkal jobban sanyargatták az ottani urak. Ezért számukra előnyös volt a
Kárpátok déli oldalára áttelepedni, ahol kiváltságokat kaptak, és így sokkal jobban
boldogulhattak. Részben ezért és más okok miatt is minden ruszin számára
a Szent Korona (egyébként a ruszinok is használják ezt a kifejezést) fontos fogalom.
A Szent Korona igenis összefogta a ruszinokat és a többi, a magyarokkal
együtt élő népeket.
Egy pár szót szólnék a földrajzi determinizmusról, amit gyakran bírálni szoktak.
Kérem, gondolják meg, hogy Európában nem jött létre a magyarhoz hasonló
állam, amelynek ilyen ideális földrajzi, geopolitikai fekvése lett volna,
amelyet északról, északkelet-kelet felől a Kárpátok koszorúja vett körül. Ez az
állam kitöltötte gyakorlatilag az egész Duna–Tisza-medencét. A földrajzi deter minizmust azért szokták bírálni, mert ez előtérbe állítja a természeti tényezők
szerepét, jelentőségét. Mégis azt hiszem, hogy itt a Szent Koronáról beszélve ez
fontos, és ez nem utolsó a szempontok között.
Nemcsak az etnikumok keverednek, hanem a nyelvek is. Ezzel az illetékes
nyelvészek teljes mértékben egyetértenek, vagyis azzal, hogy a nyelvek keveredése
reális folyamat. A mai ruszin nyelv tájszólásaiban elég sok hungarizmus
(magyar jövevényszó) van, és ezek a hungarizmusok hiányoznak a mai ukrán
nyelvből. Ez nem is csoda, hiszen az ukránok ősei nem éltek több mint ezer évig
egy országban a magyarokkal. Egyebek között ezért a mai ruszin nyelv szókincsét
illetően is jelentősen különbözik a mai ukrán nyelvtől, amelyben igen
sok polonizmus (lengyel jövevényszó) van. Hiszen az ukránok őseinek egy rész
(a mai nyugat-ukránok) évszázadokon keresztül a lengyel állam kötelékében
éltek.
A hungarizmusokon kívül a mai ruszin nyelv tájszólásaiban elég sok dél-szlavizmus
(elsősorban horvátizmus és szerbizmus) van, ami szintén egyértelműen
arról tanúskodik, hogy a ruszinoknak dél-szláv (elsősorban horvát és szerb)
őseik voltak. Előfordulnak, igaz ritkábban bolgár jövevényszavak is a mai ruszin
nyelv tájszólásaiban, hiszen a mai Kárpátalja területére a IX. században belenyúlt
a nagy bolgár állam északi nyúlványa, ahol a fehér horvátok, mint a ruszinok
ősei érintkeztek és keveredtek az akkori bolgárokkal. A mai ruszin nyelv
tájszólásaiban ugyancsak sok az óruszizmus (a vlach kolonizáció során a mai
Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére annak idején érkező óoroszokkal való
etnikai keveredés folytán).
A felsoroltakon kívül a mai ruszin nyelv tájszólásaiban vannak még
vlachizmusok (romanizmusok) – a vlach kolonizáció következtében (Kárpátalján)
a vlachokkal és a románokkal való etnikai keveredés során és germanizmusok
(a német és az osztrák kolonizáció következtében Kárpátalján) a németekkel,
illetve osztrákokkal való etnikai keveredés során.
Végezetül meg kell említeni még a ruszin nyelvben a ruszizmusokat (az oroszokkal
való etnikai keveredés során); a szlovákizmusokat (a szlovákokkal való
etnikai keveredés során, hiszen a ruszinok a szlovákokkal már a Nagymorva Fejedelemség
idejétől kezdve mindig szomszédságban éltek); a polonizmusokat (a
lengyelekkel való etnikai keveredés folytán); az ukrainizmusokat (az ukránokkal
való etnikai keveredés következtében).
Amint látjuk a ruszin nyelvnek más nyelvekkel való keveredése a történelem
során szinte tükörképe a ruszin népnek más népekkel való etnikai keveredése
folyamatának.
Hogy milyen nyelven beszéltek a ruszinok ősei? Több min valószínű, hogy
ószláv vagy egyházi szláv nyelven. A mai szláv nyelvek közül a ruszin nyelv tájszólásai
állnak legközelebb az egyházi szláv nyelvhez. Ezáltal a ruszinok értik
meg a legkönnyebben a többi szláv nyelvet is.
A mai ruszin nyelvnek egyébként mintegy 17 tájszólása (dialektusa) van világviszonylatban.
Ez is azt bizonyítja, hogy nem a ruszin nyelv az ukrán nyelv
egyik tájszólása, hanem a ruszin nyelv maga is több mint egy tucat tájszólással
rendelkezik. Tehát itt bőven van a nyelvészek számára kutatni való. Magyarországon az 1993. évi nemzetiségi–kisebbségi törvény a ruszin etnikumot
külön szláv népnek ismerte el, a ruszin nyelvet pedig külön szláv nyelvként.
Mégis, pont hazánkban, a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában jelent
meg a mintegy 900 oldalas Világ nyelvei című kötet, azonban sajnos nem a nemzetközi
hírű ruszinista nyelvész professzor Dr. Udvari István (Nyíregyházi Főiskola
Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszék vezetője) írta a ruszinokról és a ruszin
nyelvről szóló szócikket. Valójában ilyen szócikk a kötetben nincs is, hanem csak
egy utalás van arra, hogy ha valaki a ruszinok és ruszin nyelv iránt érdeklődik,
akkor keresse ezt az ukrán nyelv szócikknél. Ily módon ezen kötet szerint a ruszin
nyelv nem létezik, hanem csak az ukrán irodalmi nyelvnek egy tájszólása
(dialektusa).
Amikor konzultáltam erről Dr. Udvari István professzorral, ő ezzel kapcsolatban
azt mondta: „Nézd, sajnos, nekem nem ajánlották fel azt a lehetőséget,
hogy én írjam meg ezt a szócikket, de ha módomban állt volna, akkor okvetlenül
megírtam volna a ruszin nyelv szócikket.”
Ugyanakkor ebben a kötetben olyan ritka nyelvek is szerepelnek, mint például
a lív nyelv, amelyet már csak néhány ember beszél Lettországban (egy finnugor
nép volt valamikor), nos, ez külön nyelvként van bemutatva. De a ruszin nyelv,
amelyen világviszonylatban több mint egy millióan beszélnek, az egyszerűen kimaradt
ebből a nagy kötetből.
A mai ruszin nyelv legnagyobb problémája, hogy nem mindegyik ruszinok
által is lakott országban kodifikálták irodalmi nyelvként. Az 1920. évi trianoni
békediktátum a magyarokhoz hasonlóan megpecsételte a ruszinok sorsát
is. Akár a magyarok, jelenleg ők is szétszórtan élnek a mai trianoni Magyarországot
körülvevő országokban: Szlovákiában, Lengyelországban, Ukrajnában,
Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában
és Csehországban. De természetesen a mai Magyarországon is. Tehát amint
látjuk, nemcsak magyar, hanem ruszin Trianon is volt. Ezért az egyes Trianon
utáni országokban 1920 után a ruszin etnikum és a ruszin nyelv további fejlődése
más-más úton történt. Ezzel ugyanakkor szertefoszlottak a XIX. század
második felében és a XX. század elején a ruszin nemzeti eszmét hirdető ismert
ruszin nemzeti ébresztők: Alekszander Duhnovics, Alekszander Pavlovics,
Anatolij Kralickij, Julián Sztavrovszkij-Popradov, Alekszander Mitrák, Jevhenij
Fenczik, Iván Szilyváj, Jevmenij Szábov, Oreszt Szábov, Kirill Szábov, Ioann
Rakovszkij, Miháil Vrábely és mások azon álma, hogy a ruszin nép autonómiát
kap a független magyar államon belül, vagy létrejön a független ruszin állam.
Így megszűnt annak is a lehetősége, hogy a különböző államokban szétszórtan
élő ruszinság megalkossa az egységes ruszin irodalmi nyelvet, amit egyébként
elmulasztottak az előbbiek során felsorolt ruszin nemzeti ébresztők még a
XIX. század második felében vagy a XX. század elején, amikor még létezett az
egységes történelmi Magyarország, a Magyar Királyság. Ezt az egységes ruszin
irodalmi nyelvet akkor épp a Szentkorona-eszme alapján lehetett volna kodifikálni,
mert az akkori magyar hatóságok is érdekelve voltak abban, hogy óvják a
magyarországi ruszin nyelvet a nagyorosz, illetve kisorosz (ukrán) nyelv káros
beolvasztási kísérleteitől. Napjainkban a ruszin nyelv hivatalosan csak Szerbiában (igaz már a két világháború
között 1923 óta az akkori Jugoszláviában), Horvátországban, Szlovéniában,
valamint Szlovákiában (1955 óta) van irodalmi nyelvként kodifikálva. A
kodifikált ruszin irodalmi nyelv jugoszláviai változata a ruszin nyelv bácsszerémi
tájszólása (dialektusa) alapján jött létre. 1923 óta ezen a nyelven több száz
könyv jelent meg, újságot is publikálnak, illetve folyóiratokat is, rádió- és televízióadások
is vannak, működik ruszin tannyelvű gimnázium (egyetlen a világon),
valamint általános iskolák, ruszin nyelv és irodalom tanszék van az Újvidéki
Egyetemen. Hasonló a helyzet Szlovákiában is (ruszin nyelvű könyvek, újságok,
folyóiratok, rádió- és televízióadások, általános iskolák, a ruszin nyelv és kultúra
intézete az Eperjesi Egyetemen), ahol a kodifikált ruszin irodalmi nyelv a
kelet-szlovákiai Eperjes környéki ruszin tájszólások (dialektusok) alapján volt
kidolgozva. A mai ukrajnai Kárpátalján, ahol a ruszinok világviszonylatban is
a legnagyobb számban élnek (mintegy 800 ezer főnek vannak ruszin gyökerei),
a mai napig hivatalosan nincs kodifikálva az ottani ruszin irodalmi nyelv. Igaz,
2000 után ott is történt kísérlet egy ungvári tudományos konferencián a kárpátaljai
ruszin irodalmi nyelv kodifikálására egyes ottani ruszin tájszólások (dialektusok)
alapján. Az ukrán hatóságok azonban hivatalosan ezt nem ismerték
el. Ennek ellenére egy ungvári ruszin könyvkiadó gondozásában ezen a nyelven
rendszeresen megjelennek különböző könyvek. Egy ruszin nyelvű újság is forgalomba
kerül időnként Ungváron. Magyarországon sajnos még mindig nincs kodifikálva
a ruszin irodalmi nyelv. Ez elsősorban az eddig működő országos ruszin
önkormányzatok hibájából történt. A magyarországi kormányok részéről eddig
megvolt a jó szándék ebben a kérdésben.
A több mint ezer éves együttélés során a Szent Korona országában a ruszinok
mindenben osztoztak a magyarokkal mind sikerekben, mind bajban. Fontos
hangsúlyozni, hogy ez az együttélés mindvégig békés, konfliktusmentes volt.
A magyar honfoglalás után a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén,
amelyet a X–XII. században szinte átjárhatatlan sűrű erdők borították és
ahol akkor a gyepű elve működött, a fehérhorvátok, mint a ruszinok legrégebbi
szláv ősei a székelyekkel együtt határőrszolgálatot végeztek, védve a magyar
állam északi és északkeleti határait. Ez a körülmény is cáfolja azokat az
– egyes ukrán, sőt furcsa módon egyes magyar történészek által is terjesztett
– alaptalan állításokat, miszerint a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területe
nem tartozott a magyar államhoz a X–XIII. században, hanem az úgynevezett
„senkiföldjét” képezte. Ez teljesen kizárt, mert ebben az esetben is komoly
veszély fenyegette volna a magyar államot a Kijevi Ruszj vagy Halicsi-Volhíniai
fejedelemség részéről. Az akkori gyepű a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia
területén mintegy 30–40 km széles erdősávot jelentett állandó határőr szolgálattal.
Fontos megjegyezni, hogy az akkori magyar uralkodók teljes mértékben
megbíztak a fehérhorvát határőrökben, mint a magyar haza hűséges alattvalóiban.
Tekintettel arra, hogy a gyéren lakott mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területe
a XIII. század közepéig a magyar uralkodók tulajdonában volt és főleg
vadászterületnek számított. Az ott élő fehérhorvátok mint a ruszinok ősei szol- ganépi szerepet is betöltöttek különböző beosztásokban és szerepkörökben,
egyebek között a fejedelmi és királyi vadászatok során.
A Szentkorona-eszme szellemében a ruszinok ősei a magyarokkal együtt küzdöttek
a tatár-mongol betolakodók ellen, és ennek során sokan közülük elestek
a csatákban. A tatár-mongol dúlás egyébként szörnyű pusztítást okozott a mai
Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén, és az ott élő fehérhorvátok és magyarok
közül csak azok élték ezt túl, akik a kevésbé megközelíthető hegyvidéki vagy
lápos helyeken rejtőzködtek.
Összhangban a Szentkorona-eszmével a ruszin folklórban a magyar uralkodók
közül érdekes módon a legnépszerűbb az igazságos Mátyás király, a ruszinok
jótevője volt. Különösen gyakran szerepel Mátyás király a ruszin népmesékben.
Sőt, az egyik ruszin népmesében őt ruszin származásúnak és bizánci rítusú
vallásúnak tekintik.
A ruszinok lakta mai kárpátaljai és kelet-szlovákiai területe a mintegy 150
éves török hódoltság éveiben nem volt török megszállás alatt, erre a vidékre elég
sok alföldi magyar volt kénytelen menekülni a töröktől. A ruszinokkal együtt ők
is részt vettek a portyázó törökök rablótámadásainak visszaverésében.
A ruszinok részvétele a Rákóczi-féle szabadságharcban
A több évszázados ruszin–magyar együttélésnek volt egy csodálatos megnyilvánulása:
a ruszin nép aktív részvétele a Rákóczi-féle szabadságharcban a fejedelem
oldalán az osztrák leigázók ellen.
A témának sajnos nincs olyan kiterjedt szakirodalma, amilyent megérdemelne.
Pedig a történelmi Magyarországon pont a ruszinok voltak azok a szlávok, akik a
magyar honfoglalástól egészen az első világháborúig több évszázadon keresztül a
legtoleránsabbak voltak a magyarokkal szemben. Talán nem véletlen, hogy a magyarországi
nemzetiségek közül a magyarok mellett épp a ruszinok vettek részt a
legaktívabban a Rákóczi-féle szabadságharcban a fejedelem oldalán.
Az eddigi szakirodalomban a szerzők többsége sajnos nem próbálta feltárni,
mi volt a magyarázata annak, hogy a ruszin jobbágyok, különösen a munkácsi
és a szentmiklósi uradalomban ennyire ragaszkodtak földesurukhoz, II. Rákóczi
Ferenc fejedelemhez. Hiszen a magyar történelemben viszonylag ritkán adódott
példa effajta hűségre.
Ezért elsősorban azt próbáltuk megfejteni, mi okozta ezt a végtelen ragaszkodást
és ennek milyen előzményei voltak. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy
konkrét politikai, társadalmi, szociális, gazdasági és történelmi okai voltak. Ennek
magyarázatát elsősorban abban kell keresni, hogy egyrészt a Rákócziak ruszin
jobbágyaik számára adókedvezményeket, szabadságjogokat, tűrhető életkörülményeket
biztosítottak, másrészt az osztrákok, illetve németek nagyfokú
ellenszenvet tanúsítottak a ruszinokkal szemben, és egyre jobban kizsákmányolták
őket.
A vlach kolonizáció révén ruszin bevándorlókkal benépesült északkelet-magyarországi
régió a Magyar Királyság létrejötte után királyi vadászterület lett. A magyar királyok szabad adományozási jogokkal élve nagy területeket adományoztak
Szepes megyében a Berzeviczy, a Görgey stb. családok őseinek; Sáros
megyében a Tekule-nemzetségnek, a Czudaroknak; Zemplénben és Ungban
a Drugetheknek stb. Az utóbbiak ruszin kolonistákkal népesítették be ezeket
a területeket, akik az erdőségeket lassan kiirtották. Ily módon a korábbi
királyi vadászterületek helyén nagy uradalmak keletkeztek: Sáros megyében a
makovicai; Zemplén megyében a sztropkói, csicsvai és a homonnai; Ung megyében
az ungvári; Bereg megyében a munkács-szentmiklósi; Máramaros megyében
a huszt-rónaszéki.
A munkács-szentmiklósi uradalomnak sok ura volt, egyebek között
Korjatovics Tódor litván fejedelem, Lazarevics István és Brankovics György
szerb deszpoták stb. Az uradalom igazi felvirágoztatása akkor kezdődött, amikor
a Rákócziak tulajdonába került. A Rákóczi-féle szabadságharc az uradalmat
az események központi térségévé tette. Amikor II. Rákóczi Ferenc fejedelem
1703-ban Vereckénél Magyarország területére lépett, a ruszinok őt nagy lelkesedéssel
fogadták. Emlékirataiban a fejedelem a következőket írta: „Mihelyt híre
terjedt jöttömnek a munkácsi hercegségben, alig lehet elképzelni, hogy milyen
igyekezettel és örömmel tódult hozzám a nép... Ezek az emberek gyermekestől,
feleségestől jöttek és messziről meglátván engem, térdre ereszkedtek és orosz
módra keresztet vetettek. Buzgóságukban és ragaszkodásukban nemcsak hogy
élelemmel láttak el, hanem hazaküldvén nejeiket és gyermekeiket, maguk beállottak
a seregembe és többé el sem hagytak s ... kinyilvánították, hogy velem
akarnak élni-halni.”
Amint Hodinka Antal megírta: „Rákóczi maga, s ki más tehette volna, hiszen
akkor még senki sem volt körülötte, jegyezte fel ezt a fogadtatást. Következőleg
holtbizonyos, hogy ez a képzelhetetlen örömmel a határig eléje jött s orosz módra
letérdelő s keresztet vető nép, az ő munkácsi és szentmiklósi jószágain lakó ruszin
jobbágynép illetve az ő birtokát alkotó munkácsi uradalom 128 és a szentmiklósi
uradalom 33, összesen 161 ruszinlakta falujának a jobbágynépsége volt az, amely
hihetetlen ragaszkodásában már ott a határon, amikor még Károlyi Sándor
dolhai győzedelmes fellépése után éppenséggel nem lehetett tudni, hogy a nemesség
hogyan fog viselkedni, felcsapott Rákóczi katonájának, kinyilatkozván, hogy
vele és érte él-hal. És holtbizonyos az is, hiszen maga a fejedelem mondja, hogy azzal
az elhatározással lett az ő katonája, még pedig akkor, amikor néhány idegen
fegyveresen kívül még egy szál katonája sem volt, hogy haláláig kitart mellette
és hűségesen szolgálja. Valamint az is bizonyos, hogy ez az egyszerű falusi jobbágyság
adott szavát, ottan tett elhatározását mindvégig megtartotta, meg nem
másította. Mondom, hogy mindez szintolyan holtbizonyos. Hisz a fejedelem már e
szavaival kijelentette, hogy beállottak... és többé el nem hagyták.”
Nem véletlen, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem meghatódva „gens
fidelissima”, azaz leghűségesebb népének nevezte a ruszinokat. A lehetőségek
szerint igyekezett megkönnyíteni a ruszin jobbágyai életkörülményeit. Az utóbbiak
ezt a fejedelem iránti ragaszkodással viszonozták.
Rákóczi 1703. augusztus 28-án kiadta a „jobbágyságrul való pátenst”. Az
utóbbi szerint az a jobbágykatona, aki a szabadságharc érdekében fegyvert fo- gott, feleségével és gyermekeivel együtt mentesült a földesúri terhek és az állami
adó alól. Akik viszont nem lettek Rákóczi katonái, azoknak továbbra is kellett
teljesíteni a szokásos szolgáltatásokat. Az 1708 évi sárospataki országgyűlés a
fejedelem mellett végig kitartó jobbágykatonáknak végleges szabadságot adott.
Ezek az intézkedések is elősegítették a ruszinok ragaszkodását a fejedelemhez
és kitartásukat a szabadságharc ügye mellett.
A munkácsi uradalom ruszin falvaiból II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez 389
ruszin jobbágykatona csatlakozott, míg a szentmiklósi uradalomból 44. Tehát
összesen 433 ruszin katona csatlakozott a fejedelemhez. A két fenti uradalom
161 ruszin faluja közül 107 adott, 54 pedig nem adott katonát a szabadságharc
számára. Érdekes módon a fejedelem mellé álló ruszinok zöme a síkvidéki vagy
dombvidéki főleg dolisnyánok (síkvidéki ruszinok) által lakott falvakból származtak.
Az utóbbiak gazdálkodás és műveltség dolgában jóval felülmúlták a
bojkók által lakott hegyvidéki (verchovinai) falvakat. A ruszin katonák közül 17-
en töltöttek be vezető tisztségeket (1704. évi állapot szerint): 1 saját seregbeli
főhadnagy, 2 palotás hadnagy, 2 hajdú hadnagy, 3 vicehadnagy, 3 strázsamester,
3 palotás zászlótartó, 1 hajdú zászlótartó, 2 hajdú tizedes.
Tekintettel arra, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem nem volt hajlandó a szatmári
béke után hűségesküt tenni a bécsi udvarnak, ruszin jobbágykatonáinak
a sorsa is megpecsételődött. Egyes ruszin falvak elnéptelenedtek vagy ruszin
jobbágyaik száma jelentősen csökkent. Így például 1704-ben a szabadságharc
kezdetén egy összeírás alapján 95 ruszin faluban összesen 1170 jobbágy élt,
ugyanakkor 1711-ben 128 ruszin faluban már csak 467. Vajon mivel lehet magyarázni
ezt a jelentős létszámcsökkenést? Sok ruszin jobbágykatona elesett
a szabadságharc során. Sokan bujdosók lettek és örök időkre elhagyták szülőfalvaikat.
Egyesek a szomszédos magyar megyékbe, Szabolcsba, Szatmárba,
Ugocsába menekültek. Egy 1711-es forrás szerint volt ruszin szabadságharcos
katonák telepedtek le „Mándokon, Petriben, Pócson, Kanódon.” A felsoroltakon
kívül ruszinok a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után még több tucat más
Szabolcs és Szatmár megyei faluban is letelepedtek. Ők fokozatosan majdnem
mind elmagyarosodtak, és jelenleg ők alkotják a magyarországi görög katolikusok
jelentős részét. Napjainkban is Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében több
tucat faluban és városban görög katolikus templom és parókia van, ahol már
csak magyarul miséznek. Máriapócson van az egész Kárpát-medencei ruszinság
egyik legfontosabb görög katolikus zarándokhelye, ahol ritkán még egyházi
szláv nyelven is miséznek.
A bécsi udvar a II. Rákóczi Ferenc fejedelem munkácsi és szentmiklósi uradalmát
előbb báró Haber-nek adta bérbe, majd 1721-ben Schönborn mainzi
érseknek adományozta, aki egyúttal a német birodalom kancellárja volt. Ezzel
megkezdődött a ruszinok kegyetlen kizsákmányolása az osztrák-német leigázók
által egészen az első világháborúig.
***
A Szentkorona-eszme ruszin és magyar összefogásának szép példája volt a magyarországi
ruszinok részvétele a magyarokkal együtt az 1848-49-es szabadság harcban és forradalomban az osztrák elnyomók ellen. Az osztrákok, okulva a
ruszinok aktív jelenlétéből a II. Rákóczi Ferenc fejedelem osztrákellenes szabadságharcában,
mindent megtettek annak érdekében, hogy lehetőleg a magyarok
ellen hangolják a magyarországi ruszinokat. Annál is inkább, mert az
osztrákok a magyar forradalom leverésére segítségül hívták a cári Oroszország
hadseregét. A magyarországi ruszinok etnikai emlékezetük alapján tudták, hogy
az őseik között voltak óoroszok is, és mint szlávok bizonyos szimpátiával viseltettek
az orosz katonák iránt. Ráadásul a Magyarországon tartózkodó orosz
csapatok parancsnokai is hirdették a ruszinokkal szembeni toleráns viselkedés
szükségességét. Sőt, az egyik ismert oroszbarát (ruszofil) ruszin nemzeti ébresztő,
Adolj Dobrjánszkij – elárulva a magyar haza érdekeit – az osztrákokat
kiszolgálva, a megszálló orosz csapatok mellé rendelt osztrák kormánybiztos
lett. Júdás szolgálatait a magyar szabadságharc és forradalom leverése után az
osztrákok azzal honorálták, hogy kinevezték a ruszinok lakta négy vármegyét
(Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros) egyesítő úgynevezett Ungvári körzet egyik
elöljárójának.
Minden magyarellenes osztrák propaganda ellenére a magyarországi ruszinok
többsége nem árulta el magyar testvéreit. A ruszinok emlékezetében még
éltek a II. Rákóczi Ferenc fejedelem szabadságharcának eseményei, amelynek
leverése után a ruszinok saját bőrükön tapasztalhatták az osztrák és a német
leigázó urak egyre erősödő sanyargatását és kizsákmányolását. A ruszinok azt
sem felejtették el, hogy az osztrákok felszámolták valamikori magyarok adta kiváltságaikat,
és mélységesen lenézték őket. Ezért a magyarországi ruszinoknak
semmiféleképpen nem állt érdekükben, hogy – csatlakozva az orosz csapatokhoz
– az osztrákok oldalán harcoljanak a magyarok ellen. Ellenkezőleg: mintegy
20 ezer magyarországi ruszin harcolt a magyarok oldalán az 1848-1849-es
szabadságharcban és forradalomban. A ruszin származású Vasvári (Fejér) Pál
lett a magyar szabadságharc és forradalom egyik vezéregyénisége, egyik legjobb
szónoka, az akkori ifjúság egyik kedvence. Édesapja, id. Fejér Pál görög katolikus
parókus volt, és mind ruszin és egyházi szláv nyelven, mind magyar nyelven
is misézett. Vasvári Pál a forradalom egyik csatájában esett el, egész fiatalon, 23
évesen. Jó barátságban volt Petőfi Sándorral, valamint Kecskés Pállal, a Munkácsi
Görög Katolikus Püspökség akkori püspöke Popovics Bazil titkárával.
A görög katolikus Vasvári Pál országos népszerűsége, barátja Kecskés Pál segítőmunkája,
valamint Popovics Bazil munkácsi görög katolikus püspök pozitív
támogató magatartása a magyar szabadságharc és forradalom kérdésében
azt eredményezte, hogy a magyarországi ruszin görög katolikusok tömegesen
csatlakoztak a magyarok oldalán az osztrákellenes szabadságharchoz. A magyar
Szentkorona-eszméhez való hűséget elsősorban a ruszin görög katolikus
papok jelképezték. 82 felszentelt ruszin görög katolikus pap vett részt a magyar
szabadságharcban és forradalomban, mint nemzetőrtiszt, tábori pap és
haditudósító. Hazafias érzelmektől vezérelve 51 ungvári görög katolikus kispap
cserélte fel papi öltözékét a forradalmi honvéd mundérra. Hősiesen harcolt a
magyarok oldalán Bacsinszky Mihály görög katolikus kispap is, aki nagy fizikai
erővel rendelkezett. Kossuth Lajos az egyik katonai szemlén Debrecenben meglátva a nagytermetű Bacsinszky Mihályt megkérdezte tőle: „Mi volt az Ön
polgári foglalkozása? – Kormányzó Úr, ruszin kispap voltam. – Akkor legyen az
én Kinizsim.” Bacsinszky Mihály a temesvári ütközetben esett el. Amikor Kossuth
Lajos a forradalom bukása után kényszerű emigrációba vonult, egy ruszin
küldöttség felkereste őt turini házában. Amikor Deskó János beregi főesperes
tiszteletteljes meleg szavakkal üdvözölte Kossuth Lajost, ő meghatódva így válaszolt:
„Igaz, a történelem beigazolja, hogy a kárpátaljai nép és klérus a haza
iránti hűséget minden időben tanúsította. Meghajlom hazafiságuk előtt. Fogadja
köszönetemet és adja át szívből jövő üdvözletemet Kárpátalja derék klérusának
és vezetése alatt álló népének.”
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után a Magyar Királyság sokkal több
önállóságot kapott az Osztrák-Magyar Monarchián belül. A történelmi Magyarországon
élő ruszinok abban reménykedtek, hogy ezzel sorsuk jobbra fordul,
mint az korábban volt, amikor az osztrák urak és tisztviselők őket egyre jobban
sanyargatták és mélységesen lenézték, mert emlékeztettek arra, hogy a ruszinok
mind II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc, mind az 1848-1849-es forradalom és
szabadságharc során a magyarok oldalán az osztrákok ellen harcoltak.
Az előbbiek során már említést tettünk a földrajzi determinizmus jelentőségéről,
a Szent Korona országának Európában szinte egyedülálló térbeli elhelyezkedéséről
a Kárpátok-Duna medencében. Isten adta azt a szerencsés lehetőséget,
hogy a honfoglaló magyarok pont itt telepedjenek le. Dél felől északra
menet a Szent Korona országában különböző természeti tájak váltották egymást:
síkvidékek, dombvidékek, középhegységek, magashegységek. A síkvidékek
kedvező talajadottságaik és éghajlati viszonyaik miatt kiválóan alkalmasak
voltak a földművelésre, gabona-, zöldség-, gyümölcstermesztésre /állattenyésztésre/
szarvasmarha-, juh-, ló- , sertés-, baromfitenyésztésre/; a dombvidékek a
földművelés egyes ágainak fejlesztésére /elsősorban zöldség-, gyümölcstermesztésre,
szőlészetre/ és az állattenyésztésre; a közép- és magashegyek elsősorban
állattenyésztésre és erdőgazdálkodásra/- A dombvidékek, közép- és magashegyek
még különböző ásványkincsekben is gazdagok voltak. Mindez elősegítette
azt, hogy a Szent Korona országának egyes körzetei között az egymásra való
ráutaltság elve alapján előnyös gazdasági és társadalmi kapcsolatok alakultak
ki a földrajzi területi munkamegosztás keretében.
Mivel a történelmi soknemzetiségű Magyarország Európa egyik közepesen
nagy országának számított, lehetőség nyílt az országon belüli integráció kialakítására,
különösen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után. Mellesleg ez az
integráció akkor sokkal hatékonyabban működött, mint a mai – véleményünk
szerint kevésbé hatékony – magyar részvételű európai uniós integráció. Ruszin
vonatkozásban ez a munkamegosztás és integrációs kapcsolat a ruszinok lakta
Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg,
Ugocsa, Máramaros megyék, valamint a magyarok lakta alföldi Hajdú, Bihar,
Szolnok, Békés, Csongrád megyék között dinamikusan fejlődött. Ezt elősegítették
a különböző közlekedési utak: víziutak /Tisza folyó/, vasútvonalak és közútvonalak Az erdőkben és fában, valamint konyhasóban gazdag Máramaros megyében
élő ruszinok között szép számban voltak kitűnő tutajosok. Ezek a Tiszán és mellékfolyóin
levezényelték a fatutajokat Tokajig, Szolnokig, Csongrádig, Szegedig.
A tutajokra Aknaszlatinán konyhasókockákat rögzítettek, és a sót a faanyaggal
együtt eladták az említett alföldi városokban. Cserébe búzát vagy kukoricát és
más nekik szükséges terméket vásároltak. Ezeket vagy vasúton, vagy közúton
szállították haza, a kárpátaljai ruszin falvakba.
A Szent Korona országa más eszközökkel is gondoskodott a gyenge minőségű
és kedvezőtlen éghajlati adottságú dombvidéki és hegyvidéki ruszinok lakta
falvak /a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén/ zavartalan élelmiszer-ellátásáról.
A mai ruszinok dédapáik, illetve ükapáik elbeszéléseiből tudják /etnikai
emlékezés/, hogy őseik – ahogy ők mondják – a „magyarok alatt” éltek sokkal jobban,
mint a mai Ukrajnában. Hagyományosan minden évben a ruszin asszonyok
illetve férfiak elszegődtek aratómunkásként a történelmi Magyarország alföldi
megyéibe. Munkájukat vagy természetben gabonával / búzával, illetve kukoricával/,
vagy pénzzel honorálták. Szívesen vállaltak ők munkát Magyarország gyümölcs-
és szőlőtermő vidékein is, különösen gyümölcsszedés vagy szőlőszüret
alkalmából. Mint kitűnő ácsok a ruszin férfiak elég nagy számban vettek részt
különböző építkezéseken, különösen a történelmi Magyarország nagy városaiban
és elsősorban Budapesten. Így ruszin ácsok és más építőipari szakmunkások
és segédmunkások is dolgoztak a millenniumi építkezéseken Budapesten, és
egyebek között a magyar parlament felépítésében is részt vettek.
A Szentkorona-eszme legszebb és legeredményesebb megnyilvánulása volt a
magyar nevelőanya gondoskodása a ruszin népről a magyar állam által kezdetben
„rutén akció”, később pedig „hegyvidéki akció” néven meghirdetett program. Az
utóbbi azt tűzte ki célul, hogy modern alapokra helyezi elsősorban a dombvidéki
és a hegyvidéki – a mai Kárpátalja területén élő – ruszinok gazdálkodását a földművelésben
és az állattenyésztésben és ezáltal megjavítja életkörülményeiket.
Az előzményekhez hozzátartozott, hogy a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc
bukása után az osztrák urak egyre jobban kizsákmányolták a falusi ruszin
népet azáltal, hogy egyre több földet vettek el tőle és egyre nagyobb adóterheket
vetettek ki rá. Tetézte a helyzetet a ruszinok vonatkozásában nem a legszerencsésebben
végrehajtott úrbérrendezés is, és az azzal kapcsolatos tagosítás. Az
utóbbiak miatt a ruszin parasztok az általuk az úrbérrendezésig közösen használt
kaszálókat, legelőket, makkoltató helyeket elveszítették, mert azok nagy része
például Bereg megyében a Schönborn-hitbizomány tulajdonába került. A hitbizomány
területével országosan a legnagyobbak közé tartozott és 240 000 katasztrális
holdat tett ki, ami a Bereg megye összterületének 37%-a volt. Ugyancsak ezen
hitbizományhoz tartozott a Bereg megye erdőségeinek 70% (185 000 katasztrális
hold), a legelők 26% (20 000 katasztrális hold), a rétek 15% (12 000 katasztrális
hold). Mondanunk sem kell, hogy a Schönborn –hitbizomány (uradalom) tulajdonosai
osztrák németek voltak, akik a magyar uraktól eltérően túlságosan nem
kedvelték a ruszinokat. A helyzetet súlyosbította az a körülmény, hogy a II. Rákóczi
Ferenc-féle szabadságharcig viszonylag jó körülmények között élő kárpátaljai
ruszinok – az addig főleg állattenyésztési mezőgazdasági foglalkozásuktól – az ál- latállomány fokozatos csökkenésével egyre inkább, különösen a XIX. században
kezdtek áttérni a földművelésre. A domb- és a hegyvidékek miatt a földművelés
produktivitása nagyon alacsony volt kis hozamokkal. Ez egyértelműen a ruszin
falusi lakosság elszegényedéséhez vezetett, mert a domborzati viszonyok inkább
az állattenyésztés fejlődésének kedveztek.
A kárpátaljai ruszinok életkörülményei különösen rosszabbodtak az 1867-es
osztrák-magyar kiegyezés után a XIX. század 70-es éveiben. Ennek hatására
megkezdődött tömeges kivándorlásuk a tengerentúlra, elsősorban az USA-ba.
Firczák Gyula (1836-1912), aki 1891 és 1912 között volt munkácsi görög katolikus
püspök és ismert ruszin nemzeti ébresztő az elsők között hívta fel a magyarországi
kormány figyelmét a kárpátaljai ruszinság válságos és nyomorúságos
helyzetére 1896-ban és megállapodott gróf Bánffy Dezső miniszterelnökkel,
hogy Máramaros, Bereg, Ung és Zemplén megyék ruszinjainak életkörülményeit
sürgősen meg kell javítani ezzel is fékezve tömeges kivándorlásukat a tengerentúlra
(USA, Kanada). Ugyancsak 1896-ban jelent meg Halász Géza publicista
„Ötvenezer bereg-megyei orosz létkérdése” című brosúrája, amelyben egyebek
között azt írta, hogy a ruszin nemzetiség a nemzettest integráns része és így
a „végpusztulástól” való megóvása a magyar állam feladata. Szerinte az addig
alkalmazott népsegélyezés csak „a jótevő lélek csendes önámítása” volt. Halász
Géza hathatós állami gazdasági és erkölcsi beavatkozást sürgetett.
1897-ben Firczák Gyula püspök és 14 országgyűlési képviselő „Emlékiratot”
küldött a miniszterelnöknek és öt miniszternek: vallás és közoktatásinak, kereskedelminek,
belügyinek, földművelésügyinek, pénzügyinek. Ebben egyebek
között sürgették, hogy az állam ne csak segélyeket adjon a ruszinoknak, hanem
a gazdasági és erkölcsi pusztulásukat előidéző okokat is felszámolja, valamint
hozzon létre egy olyan intézményrendszert, amely elősegítené életkörülményeik
javulását.
Erre reagálva a magyar Földművelésügyi Minisztérium 1897 őszén elindította
a „rutén, vagy hegyvidéki akciót” először Bereg megye szolyvai járásában. Darányi
Ignác földművelésügyi miniszter Egán Edét bízta meg a program vezetésével
és irányításával. Egán Ede (1851-1901) ír származású Vas megyei borostyánkői
földbirtokos, az akkori korszak európai szakműveltséggel rendelkező
mezőgazdásza volt. Tanulmányait Halleban és Bécsben végezte, szászországi
és csehországi földbirtokokon gyakornokoskodott. Szakmai utazásokat tett Németországban,
Ausztriában, Angliában és Olaszországban. Részt vett a magyar
Földművelésügyi Minisztérium Állattenyésztési Osztályának megszervezésében,
majd annak vezetője lett. Országos Tejgazdasági Felügyelő is volt, és mint
ilyen, beutazta Magyarország hegyvidéki körzeteit. A havasi gazdálkodás magyarországi
meghonosításának nagy pártfogója volt.
Egán Ede Kárpátaljára utazott, ott felvette a kapcsolatot Firczák Gyula püspökkel,
megfordult sok kárpátaljai ruszin faluban, találkozott az ott élő ruszin
emberekkel, és tanulmányozta azok gazdálkodási szokásait és életkörülményeit.
A kárpátaljai ruszinság körében szerzett benyomásairól és ennek alapján kidolgozott
terveiről Egán Ede bizalmas jelentésben számolt be 1898. januárjában
a magyar Földművelésügyi Minisztérium felé. Miután a minisztérium ezt a je lentést elfogadta, Darányi Ignác miniszter Egán Edét kormánybiztosi jogkörrel
kinevezte a hegyvidéki akció kirendeltségének élére. Egán Ede fogalmazása
szerint az akció feladata: „az ország legelmaradottabb, de határszéli fekvésénél
fogva mégis annyira fontos részén olyan állapotokat teremteni, amelyek az
ott lakó népnek legalább a legszerényebb megélhetést biztosítják”. Az akcióprogram
fő céljai a következők voltak: a tudatos gazdálkodás meghonosítása a
hegyvidéki földművelő nép körében, a havasi legeltetés, az állattenyésztés fejlesztése,
a szántóföldek és hegyi havasi legelők bérbeadásánál közvetítés, hitelfogyasztási-
értékesítő szövetkezeti hálózat kiépítése, a háziipar meghonosítása,
a ki- és bevándorlás kérdésének rendezése körüli közreműködés és minden
olyan tevékenységben való részvétel, mely a nép helyzetének és anyagi jólétének
az előmozdítására irányul. A „rutén , vagy hegyvidéki akció” kezdetben 1898-
ban csak Bereg megye szolyvai járásában, majd 1899-ben egész Bereg megyére,
1900-ban Máramaros és Ung megyére, 1903-ban Ugocsára és Zemplénre, 1912-
ben pedig Szepes megyére is kiterjedt.
A „rutén, vagy hegyvidéki akció” kirendeltsége: működésének első eredménye
volt a Schönborn-uradalommal megkötött bérleti egyezmény. Ennek következtében
a kirendeltség 12 622 katasztrális hold földet osztott szét, 41 falu 4303
ruszin földművelője között, kezdetben 1 év próbaidőre, majd 1898 októberétől
11 évre. Az állattenyésztés fellendítése érdekében Egán Ede megszervezte a külföldi
állatok beszerzését és elosztását. 1898. és 1901. között a kirendeltség Bereg,
Ung, Ugocsa és Máramaros megyében több száz Svájcból, ill. Tirolból behozott
üszőt osztott szét. Ezen kívül a kárpátaljai havasi (alpesi) állattenyésztés fellendítése
érdekében a kirendeltség tanulmányutakat szervezett Svájcba, Tirolba,
Vorarlbergbe, Bajorországba a ruszin gazdák részére és egyúttal szorgalmazta
a svájci gazdák kárpátaljai betelepedését. 1898-tól kezdve 3 mintagazdaságot
szerveztek Szolyván, Alsó Vereckén, és Volócon a havasi gazdálkodás népszerűsítése
érdekében.
A szarvasmarhatenyésztés fellendítése mellett a kirendeltség igyekezett a
ruszin lótenyésztést is segíteni, egyebek között az állományjavítás érdekében
lipicai mének behozatalával Szolyvára. A juhászatot is próbálták fellendíteni,
korszerű anyajuhok és tenyészkosok bevezetésével. A baromfitenyésztést a
mintagazdaságokon és a tojást értékesítő szövetkezeteken keresztül próbálták
segíteni. A kirendeltség támogatta a korszerű méhészet elterjedését is, a ruszin
gazdák számára ingyen biztosítottak méhészeti eszközöket.
A létrehozandó hitelszövetkezetek és a velük szoros kapcsolatban lévő áruraktárak
működésének fő célja volt: „az áru- és a pénzuzsora kiiktatása, normális
hitelviszonyok biztosítása, a tőkeszegénység enyhítése, a lakosság olcsó és jó
minőségű áruval való ellátása”.
A hitelszövetkezetek mellett a kirendeltség fogyasztási és értékesítési szövetkezeteket
is szervezett a ruszin gazdák számára.
A program nagy figyelmet fordított a ruszinok körében a házi kézművesipar
fejlesztésére: kosárfonás, fafaragás, asztalostárgyak gyártása, szövés, hímzés stb.
Tekintettel arra, hogy a hegyvidéki ruszinok jelentős része analfabéta volt, a
kirendeltség támogatta a különböző iskolatípusok elterjedését, de elsősorban a gazdasági és ipari iskolákét. A létrehozott gazdasági iskolákban 1898. és 1914.
között 1920 ruszin ifjú gazdát képeztek ki, 50 tanfolyamon pedig mintegy 10 000
ruszin gazda szerzett képesítést. A házi kézművesipari szakmában 120 tanfolyamon
5489 ifjú ruszin kapott kiképzést.
A munkanélküliség enyhítésére a házi kézművesipari műhelyekben 14 187 ruszin
ember kapott munkát.
A kirendeltség minden eszközzel küzdött a ruszinság körében sajnos nagyon
elterjedt alkoholizmus ellen, és propagálta a józan életmód bevezetésének szükségességét
és a kocsmai ivóhelyek számának csökkenését.
A „rutén, vagy hegyvidéki akcióhoz” hasonló gazdasági megújulási program a
mai Kárpátalja területén sem azt megelőzően, sem később nem volt a gyakorlatban.
Egán Edének, a „rutén vagy hegyvidéki akció” magyar kormánybiztosának
a tevékenysége nagy szimpátiát váltott ki a falusi ruszin emberek körében. Istenadta
jótevőnek nevezték őt. De voltak bizonyos érdekcsoportok, akiket Egán
Ede programja és tevékenysége rendkívüli mértékben idegesített, mert sértette
az ő gazdasági érdekeiket. Ezért talán nem véletlen, hogy Egán Ede sorsa tragikusan
végződött. 1901. szeptember 20-án Ungvárból Szerednye faluba vezető
úton Egán Edét orvul meggyilkolták. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett,
de a rokonok és barátok, kollégák elmondása alapján erre semmi motivációja
nem volt. Egán Ede magyar kormánybiztos, aki a magyar nép gondoskodását a
ruszin népről valósította meg, felejthetetlen „rutén, vagy hegyvidéki akciójával”
ma is élénken él a kárpátaljai ruszinok emlékezetében.
Az első világháború éveiben a magyarországi ruszinok hősiesen harcoltak a
magyarokkal együtt mind az orosz, mind az olasz fronton. Az orosz fronton a
magyar hadsereg fontos feladata volt a Szent Korona országa sérthetetlen határainak
megvédése a cári Oroszország hadseregével szemben. A cári Oroszország
ugyanis eltökélte, hogy mindenáron saját területéhez csatolja az Osztrák-Magyar
Monarchia Ausztriához tartozó ukránok lakta Galíciát és Bukovinát, sőt
a történelmi Magyarországhoz tartozó ruszinok lakta mai Kárpátalja és Kelet-
Szlovákia körzeteit. Ennek érdekében már az első világháborút megelőzően és
a háború alatt ügynökei révén a cári Oroszország aktív magyarellenes propagandát
folytatott a ruszinok körében. A cári orosz hadsereg parancsnoksága
arra számított, hogy ezen propaganda hatására a ruszinok a mai Kárpátalja és
Kelet-Szlovákia területén – az orosz hadsereg közeledésének hírére a történelmi
Magyarország határaihoz – népfelkelést szerveznek, orosz fogalmazás szerint
„úgymond az ezeréves magyar leigázás ellen”. A gyakorlatban azonban a ruszinok
nem dőltek be a furfangos orosz propaganda hamis magyarellenes felhívásainak
csapdájába. Ellenkezőleg a ruszin katonák a magyar hadsereg soraiban
hősiesen védték szülőföldjüket az orosz betolakodókkal szemben. Amikor a cári
orosz csapatok megközelítették a történelmi Magyarország határait, közeledésük
hírére sok ruszin család – tartva az orosz kegyetlenkedésektől – fejvesztve
menekült délre, pl. az Ung megyeiek Szabolcs megyébe. Édesanyám elmondása
szerint az ő családjuk is – felrakva a szekérre a legszükségesebb holmikat – az
Ung megyei Sóslakról egészen Kisvárdáig menekült. Azon ruszinok, akik otthon,
a falvaikban maradtak, saját bőrükön meggyőződhettek, milyen kegyetle nek voltak velük szemben egyes katonák a cári orosz hadseregből (elsősorban
a doni, kubányi orosz, és a zaporozsjeji ukrán kozákok, valamint a különböző
török népek (tatárok, kazahok, üzbégek, türkmének, kirgizek, azerbajdzsánok)
képviselői, hiszen ez a hadsereg egy soknemzetiségű konglomerátumot képezett.
Az első világháború során sok magyarországi ruszin katona vagy elesett a
fronton, vagy orosz hadifogságba került. A legszerencsésebbek visszatérhettek
a frontról saját falvaikba.
A Szent Korona országa – a ruszinok szempontjából – egyik legfontosabb intézkedését
az első világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a
Magyar Királyság szétesése előtt hozta azzal, hogy 1918. december 22-én a 10.
számú törvénnyel a Károlyi Mihály-féle kormány megadta a kárpátaljai ruszinoknak
az autonómiát a magyar államon belül „Ruszka Krajna” (Orosz Határvidék)
néven. Ez magába foglalta Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros megyék területét.
Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén megyék hozzácsatolását ehhez az
autonóm területhez elnapolták a „jobb idők beálltáig”.
A ruszin autonóm terület legfelső végrehajtó szerve a Budapesten lévő Ruszin
Ügyek Minisztériuma lett. Munkácson pedig a kormányzó hivatala volt. A
„Ruszka Krajna” 42 tagú ideiglenes közigazgatási tanácsát 1919. február 5-én
választották meg. Ennek első elnöke Oreszt Szábov (Szabó Oreszt) ruszin nemzeti
ébresztő lett, helyettese Avgusztin Stefán (Stefán Ágost). 1919. április 4-én
megtartották a választásokat a „Ruszka Krajna” Szojmjába (Parlamentjébe),
amelybe 36 képviselőt választottak be.
A Kun Béla-féle Tanácsköztársaság a „Ruszka Krajna” megnevezését a „Tanácsi
(Szovjet) Ruszka Krajnára” változtatta meg, a Ruszin Ügyek Minisztériuma
pedig „Ruszin Népi Biztosság” lett. 1919. május közepén azonban a kisantant
cseh és román katonai csapatai kiszorították Kárpátalja területéről a
magyar vöröshadsereget, és egyúttal felszámolták a magyar „Ruszka Krajna”
intézményrendszerét.
Irodalomjegyzék
Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétől
a XVIII. század elejéig. Budapest, 1943.
Bendász István: Az 1848–49-es szabadságharc és a Munkácsi Görög Katolikus
Egyházmegye. Ungvár, 2000.
Botlik József: Egán Ede, a rutén nép megmentője. A VII. Nemzetközi
Ruszinisztikai Konferencia előadásai. 37-51. oldal, 2001., Budapest, Magyarországi
Ruszin Kutató Intézet kiadványa.
Bonkáló Sándor: A Rutének (Ruszinok). Budapest, 1940.
Gottfried Barna: A „rutén akció” Bereg vármegyében (1897-1901). A VII. Nemzetközi
Ruszinisztikai Konferencia előadásai 52-59. oldal 2001., Budapest,
Magyarországi Ruszin Kutató Intézet kiadványa.
Hodinka Antal: A kárpátaljai rutének lakóhelye, gazdaságuk és múltjuk. Budapest Hodinka Antal: II. Rákóczi Ferenc fejedelem és a gens fidelissima. Pécs, 1937.
Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye monographiája. Ungvár, 1881–1882.
Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Beregszász, 1996.
Magocsi Paul Robert: The Shapping of a National Subcarpathian Rus 1848–1948.
Cambridge-London, 1978.
Magocsi Paul Robert: The Language Question Among the Subcarpathian
Rusyns. Fairview, 1987.
Mészáros Károly: A magyarországi oroszok története. Pest, 1850.
Popovics Tibor Miklós: Adalékok a ruszinok néprajzához, különös tekintettel a
fával kapcsolatos tradicionális foglalkozásaikra (XVIII-XX. század). Tanulmányok
a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából
– I. kötet 185-202. oldal, 1996. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.
Popovics Tibor Miklós: Adatok a ruszin etnonim értelmezéséhez. Tanulmányok
a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából
– II. kötet. 175-189. oldal, 1998. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.
Popovics Tibor Miklós: A migráció szerepe a ruszin etnikum kialakulásában és
területi elhelyezkedésében. In: Migráció (Tanulmánygyűjtemény) I. 157–168.
KSH. Budapest, 1998.
Popovics Tibor Miklós: A Szent István Korona és a ruszinok. A Szentkoronaeszme
és a Szent Korona népei. A Millenniumi konferencia szerkesztett előadásai.
2000. május 18. Budapest, 2000.
Popovics Tibor Miklós: Vlach jog – vlach kolonizáció. Adatok a ruszin települések
létrejöttének kérdéséhez. Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög,
lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából. 2000. 3. kötet, Budapest, Magyar
Néprajzi Társaság.
Popovics Tibor Miklós: II. Rákóczi Ferenc fejedelem és a ruszinok. Országos Ruszin
Hírlap, 2002. 9–12. szám, 2003. 1. szám., Budapest
Szabó István: Ugocsa megye. Budapest, 1937.
Szabó Oreszt: A magyar oroszokról (Ruthének). Budapest, 1913.
Szulincsák László: Mikor történt a kárpátaljai rutének betelepülése hazánkba?
Ungvár, 1918.
Dr. Tóth Zoltán József: A Szent Korona, a magyarság és a velünk élő népek. A
Szentkorona-eszme és a Szent Korona népei. Millenniumi konferencia szerkesztett
előadásai. 2000. május 18. Budapest, 2000.
Udvari István: Ruszinok a XVIII. században. Történelmi és művelődéstörténeti
tanulmányok. Nyíregyháza, 1984.
Vigh Kálmán: Borostyánkői Egán Ede a hegyvidéki nép jótevője (1859-1901).
A VII. Nemzetközi Ruszinisztikai Konferencia előadásai 111-119. oldal 2001.,
Budapest, Magyarországi Ruszin Kutató Intézet kiadványa.
Dr. Popovics Tibor Miklós igazgató
Magyarországi Ruszin Kutató Intézet
Szentkorona-eszme meghatározó szerepet játszott a ruszin nép, a ruszin etnikum
létrejöttének több évszázados, mintegy ezeréves folyamatában. Dr. Tóth
Zoltán József szerint „A Szent Korona által közvetített szakrális értékvilág, valamint
a rendi és polgári magyar állam történelme általánosságban bizonyítja,
hogy a magyarországi közélet és a közjog évszázados jellemzője a hazai, vagy
befogadott nemzetiségek, népek széleskörű önállósága”.
Ugyancsak Dr. Tóth Zoltán József szerint az ismert magyar kutató, Mikó Imre
a „Nemzetiségi jog és a nemzetiségi politika” című művében megállapítja, hogy
a „a Szent István Intelmei-hez visszavezethető magyar politika lényegét fejezi ki
a »populus« fogalom középkori-rendi használata.
Ugyanis a magyar nemzet, a populus »nyitva állott a nemzetiségek, a natio-k
számára, s a plebs körébe tartozó natio-k feltörekvő fiainak az volt a legfőbb vágyuk,
hogy Hungária e legkiválóbb fiait magában foglaló nemesi nemzet, vagyis
a magyar nemesség körében felemelkedhessenek«. Továbbá a magyar név kettős
jelentéséről: »van egy magyar nép, mint etnikai és nyelvi egység, és van egy
magyar nemzet, mely merőben szellemi, majd politikai egység. Ez utóbbit natio
Hungarica-nak nevezik, mely Werbőczy populusának helyét kezdi elfoglalni« – a
magyar rendi nacionalizmus korában –, »de ugyanazt a magyar nemesi nemzetet
jelöli meg, amelybe mindenféle nemzetiségű nemes egyenlő jogokkal tartozott,
szemben a «gente Hungaricus»-szal, mely csak a magyar nemzetiségű embereket,
rendi-állásukra tekintet nélkül jelölte meg”.
Dr. Tóth Zoltán József szerint „Mikó Imre megállapítja továbbá, hogy ez a
rendi nemzetfogalom az alapja a Deák Ferenc által kidolgozott (1848) magyar
politikai nemzet fogalmának (1868: XLIV. tc.).
Deák, a rendi nemzet fogalmának kiszélesítésével, az állampolgári jogok alanyává
kívánta tenni így a hon valamennyi polgárát, társadalmi állásra, vagyoni
helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül és ugyanakkor tekintet nélkül
arra is, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak.”
Bár István király egyértelműen Róma és a Nyugat felé orientálódott mind
vallásilag, mind politikailag, mégis igyekezett baráti jó kapcsolatokat kiépíteni
Bizánccal is. Ezt segítette elő egyik húga és Orseolo Ottó velencei doge között
1009-ben kötött házasság, aki a bizánci császár egyik legfontosabb szövetségesevolt. Így lépett István király szövetséges viszonyba II. Basileos bizánci császárral
és egyrészt 1015-ben fegyveres segítséget nyújtott a bizánciaknak az akkori
bolgár főváros Ohrid elfoglalásában, másrészt 1023-ban fia, Imre herceg bizánci
hercegnőt vett feleségül.
Talán ennek is köszönhetően a létrejött Magyar Királyság északkeleti részén,
ahol akkor a fehér horvátok, mint a ruszinok legrégebbi szláv ősei éltek, körükben,
a zömmel nyugati (római) vallás térhódítása ellenére, mégis több évszázadon
át fennmaradhatott a bizánci rítusú vallás, amelyet Cirill és Metód honosítottak
meg 863-ban. Ily módon a fehér horvátok már jóval a Kijevi Ruszj 988-as
megkeresztelése előtt keresztények voltak, és nem a Kijevi Ruszjtól vették át a
bizánci rítusú vallást.
Az István király által egyesített ország, a Magyar Királyság Európa egyik jelentős
keresztény állama lett. Az a körülmény, hogy az északkelet-magyarországi
fehér horvátok, mint a ruszinok ősei, az István magyar király alattvalói voltak,
egyúttal azt is jelentette, hogy ők bekerültek a nyugati kultúrkörbe, ami meghatározó
lett további sorsuk szempontjából.
István királyt 1083-ban a szentek sorába iktatták. Mint Kristó Gyula történész
írta: „Attól kezdve István neve és szent volta elválaszthatatlanul összefonódott,
s minden kor feladatul kapta, hogy meghatározza saját viszonyát Szent
Istvánhoz, illetve az általa létrehozott értékekhez, Magyarországhoz, a magyar
államhoz a keresztény hithez.”
A Szent István Korona, ha nem is hasonlított a mai Szent Koronához, mégis
évszázadokon keresztül jelképesen megtestesítette egészen napjainkig az első
magyar király szellemi és ideológiai üzenetét az utódok számára.
A ruszinok ősei (a fehér horvátok) szempontjából különösen fontosak Szent
István király híres Intelmei, amelyeket fiához, Imre herceghez intézett, és amelyek
tíz fejezetből állnak, akár a tízparancsolat. A hatodik fejezet „a vendégek
befogadásáról és gyámolításáról” szól. Kristó Gyula interpretációjában e fejezet
rövid kifejtése a következőképpen értelmezhető: „Az idegenből bejövők, a vendégek
erősítik, gazdagítják az országot, több nyelvet, több szokást képviselnek,
méltók arra, hogy az uralkodó becsben tartsa őket.”
Mondanunk sem kell, hogy pont ez a Szent István által abban az időben egyedülálló
és szokatlan módon kinyilvánított tolerancia tette lehetővé, hogy kezdetben
a fehér szerbekkel, avarokkal, bolgárokkal, honfoglaló magyarokkal etnikailag keveredett
fehér horvátok a XI. század első felében tovább keveredjenek a betelepülő
németekkel, a további évszázadok során pedig a vlach (román, aromun, cincár,
szerb, macedón stb.), óorosz, lengyel litván, és a legvégén az ukrán kolonistákkal.
Ennek eredményeképpen jött létre az az etnikai koktél, amit ma ruszin népnek
vagy etnikumnak nevezünk. Az utóbbinak pedig gyakorlatilag nem sok köze van
az ukránokhoz, hiszen az ukrán bevándorlási kolonizáció időben az utolsó volt,
és nem játszott meghatározó szerepet a ruszinság kialakulásában. Így az ukrán
etnikai réteg a ruszinok etnikai felépítményében csak egy vékonyka szelet volt a
magyar, vlach vagy óorosz etnikai rétegek domináns szerepéhez viszonyítva.
A tudomány mai állása szerint, így a saját, mintegy ötvenesztendős kutatásaink
alapján is megállapítható, hogy a mai ruszin nép (etnikum) több, mintegy tucat etnikum keveredése során jött létre több mint ezer év alatt a nyugati, a
keleti és a déli szlávok érintkezési zónájában a Kárpátok déli oldalán, a mai Kárpátalja
és Kelet-Szlovákia területén. Az általunk használt etnikai szubsztrátum
koncepció, valamint kontakt-elmélet és rendszerszemléletű közelítés alapján a
ruszinság kialakulásának folyamatát a következőképpen lehet felvázolni. A ruszinok
legrégebbi szláv őseit fehér horvátoknak hívták, akik az etnikai szubsztrátumot
képezték. Később erre újabb etnikai rétegek rakódtak rá, így a fehér
szerbek, avarok, elszlávosodott avarok, bolgárok, magyarok, németek, vlachok
(románok) óoroszok, lengyelek, litvánok, szlovákok, ukránok stb., akik mint egy
sajátos etnikai koktélban keveredtek a fehér horvátokkal. Az utóbbiak a legnagyobb
mértékben a magyarokkal, a románokkal és az óoroszokkal keveredtek.
Ruszinoknak őket az úgynevezett „vlach kolonizáció” beindításától kezdték
nevezni, amikor „vlach” kenézek és soltészok közvetítésével óorosz telepesek
kezdtek érkezni a fehér horvátok által lakott szállásterületre, a mai Kárpátaljára
és Kelet-Szlovákiába. Az utóbbiak ugyanis a jövevény óoroszoktól vették át a
„ruszin” etnonim (népmegnevezés) használatát ahhoz hasonlóan, ahogy a bulgáriai
szlávok a török nyelvű jövevény bolgár-onugoroktól vették át a „bolgár”
népmegnevezést.
A vlach kolonizáció során a XIV. századtól egészen a XVIII. század végéig
rendszeres betelepülés volt a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére Galíciából,
Volhíniából (Ladomériából), Bukovinából, Podoliából. Egyébként erről
vannak a leghitelesebb bizonyítékaink. Több száz ruszinok lakta – a mai Kárpátalján
és Kelet-Szlovákiában lévő – település vonatkozásában megvannak a
dokumentumok a levéltárakban. Ezekből kiderül, hogy ki, melyik kenéz vagy
soltész alapította az adott települést. A betelepülők, de különösen a kenézek és
a soltészok jelentős kiváltságokat kaptak a magyar államtól. Ezek közül egyesek
aztán (mert voltak valch-román származású kenézek is) a ruszinság első nemesei
lettek, például a Drágffy, Bilkei, Dolhai, Ilosvai családok (a magyar nemességet
regisztráló monográfiákban ezek mind szerepelnek). Ezzel kapcsolatban
még azt is szeretném elmondani, hogy a ruszinok történetével foglalkozók vonakodnak
beismerni azt, hogy a ruszinokban román beütés is van. Biztos, hogy
a ruszinok ősei elég nagy számban keveredtek a valchokkal és a románokkal.
A vlachok persze nemcsak románok voltak, hanem a mai Észak-Görögország,
Macedónia, Albánia területéről is jöttek a mai Bulgária és Románia területének
közbeiktatásával a Balkán- és a Kárpát-hegység legelőin keresztül a mai
Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére, mint vándor pásztorok és egyúttal kereskedők.
A vlachok görögkeleti (pravoszláv) vallásúak voltak. Napjainkig kevés,
a vlach kolonizáció időszakában alapított és működő, görögkeleti kolostort
örököltünk. Ennek az a magyarázata, hogy a vándorló vlachokat vándorszerzetesek,
az úgynevezett kalugyerek kísérték. Ezek prédikálásához és misszionárius
tevékenységéhez nem volt szükség állandó jellegű – fából vagy kőből épített
– szakrális kultikus épületekre. Ezért nem mindig lehet hitelesen kimutatni az
akkori vlach egyházi központokat.
A lényeg az, hogy a mai ruszinok etnikai keveredés folytán jöttek létre, és a
ruszinok őseit elsősorban a magyarok, a magyar állam fogadta be. Ezt soha nem szabad elfelejteni, mert a honfoglalás pillanatától a mai ruszinok lakta vidékek,
legyen az akár a mai Kárpátalja, legyen az Kelet-Szlovákia, akkor már a magyar
állam tulajdonában voltak. A magyarság, mint befogadó nép (Szent István Intelmei
értelmében) befogadta a ruszinok őseit.
Én mindig azt szoktam mondani, hivatalosan a ruszinoknak nincs anyaországuk,
de nevelőanyjuk mindig a magyar állam volt. Tehát a magyar állam, a
magyar nemzet, mint a ruszinok nevelője tulajdonképpen olyanokká formálta az
ide áttelepült ruszinokat, amilyenek ma.
És itt nem kell arra gondolni állandóan, hogy ebben a folyamatban a Kijevi
Ruszjnak volt valami hatása. A Kijevi Ruszjnak nem lehetett semmilyen hatása
ezekre a területekre. Egyrészt mert a Kijevi Ruszj laza államalakulat volt, amely
különböző részfejedelemségekből tevődött össze. Ezek a fejedelmek állandóan
háborúskodtak egymással, és kizárt dolog, hogy Kijevben lett volna a Kijevi
Ruszj idején egy olyan erős centralizált hatalom, amely behatolhatott volna az
akkori Magyarország területére.
Nem hiszem, hogy a magyar állam engedte volna azt, hogy egy szomszédos
állam beleszóljon a belügyeibe. Mert ez komolyan veszélyeztette volna az ország
függetlenségét. Most tessék elgondolni, hogy ha a Kijevi Ruszjnak a mai
Kárpátalja területén lett volna akár katonasága, akár politikai befolyása, akkor
könnyen lerohanták volna az egész Alföldet, mert onnan ez már gyerekjáték lett
volna. Tehát katonapolitikailag, geopolitikailag a magyar államnak a honfoglalás
percétől kezdve elemi érdeke volt megszervezni a határok védelmét a gyepű
elve szerint. Ez egyébként nemcsak a magyaroknál volt meg, a szlávoknál is volt
gyepű elve, tehát ez sok helyen létezett. De a magyar állam nem engedhette,
hogy akár a galíciai, akár a kijevi fejedelmek valamilyen formában behatoljanak
a magyar állam területére. Lehetett valamilyen kapcsolat, nagyon laza kapcsolat,
hiszen itt is, ott is szlávok éltek, és onnan volt betelepülés. Mégpedig két formában.
Egyrészt spontán módon, a lengyel királyságból saját kockázatukra (engedély
nélkül) nagy számban menekültek a történelmi Magyarország területére
óorosz jobbágyok. Másrészt a vlach jog alapján a vlach kolonizáció keretében
szervezett formában közvetítők beiktatásával kerültek az óorosz áttelepülők a
mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére, és általában az újonnan létrehozott
irtásfalvakban telepedtek le.
A Kárpátoktól északra élő szlávokat (óoroszok voltak abban az időben még
ezek) sokkal jobban sanyargatták az ottani urak. Ezért számukra előnyös volt a
Kárpátok déli oldalára áttelepedni, ahol kiváltságokat kaptak, és így sokkal jobban
boldogulhattak. Részben ezért és más okok miatt is minden ruszin számára
a Szent Korona (egyébként a ruszinok is használják ezt a kifejezést) fontos fogalom.
A Szent Korona igenis összefogta a ruszinokat és a többi, a magyarokkal
együtt élő népeket.
Egy pár szót szólnék a földrajzi determinizmusról, amit gyakran bírálni szoktak.
Kérem, gondolják meg, hogy Európában nem jött létre a magyarhoz hasonló
állam, amelynek ilyen ideális földrajzi, geopolitikai fekvése lett volna,
amelyet északról, északkelet-kelet felől a Kárpátok koszorúja vett körül. Ez az
állam kitöltötte gyakorlatilag az egész Duna–Tisza-medencét. A földrajzi deter minizmust azért szokták bírálni, mert ez előtérbe állítja a természeti tényezők
szerepét, jelentőségét. Mégis azt hiszem, hogy itt a Szent Koronáról beszélve ez
fontos, és ez nem utolsó a szempontok között.
Nemcsak az etnikumok keverednek, hanem a nyelvek is. Ezzel az illetékes
nyelvészek teljes mértékben egyetértenek, vagyis azzal, hogy a nyelvek keveredése
reális folyamat. A mai ruszin nyelv tájszólásaiban elég sok hungarizmus
(magyar jövevényszó) van, és ezek a hungarizmusok hiányoznak a mai ukrán
nyelvből. Ez nem is csoda, hiszen az ukránok ősei nem éltek több mint ezer évig
egy országban a magyarokkal. Egyebek között ezért a mai ruszin nyelv szókincsét
illetően is jelentősen különbözik a mai ukrán nyelvtől, amelyben igen
sok polonizmus (lengyel jövevényszó) van. Hiszen az ukránok őseinek egy rész
(a mai nyugat-ukránok) évszázadokon keresztül a lengyel állam kötelékében
éltek.
A hungarizmusokon kívül a mai ruszin nyelv tájszólásaiban elég sok dél-szlavizmus
(elsősorban horvátizmus és szerbizmus) van, ami szintén egyértelműen
arról tanúskodik, hogy a ruszinoknak dél-szláv (elsősorban horvát és szerb)
őseik voltak. Előfordulnak, igaz ritkábban bolgár jövevényszavak is a mai ruszin
nyelv tájszólásaiban, hiszen a mai Kárpátalja területére a IX. században belenyúlt
a nagy bolgár állam északi nyúlványa, ahol a fehér horvátok, mint a ruszinok
ősei érintkeztek és keveredtek az akkori bolgárokkal. A mai ruszin nyelv
tájszólásaiban ugyancsak sok az óruszizmus (a vlach kolonizáció során a mai
Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területére annak idején érkező óoroszokkal való
etnikai keveredés folytán).
A felsoroltakon kívül a mai ruszin nyelv tájszólásaiban vannak még
vlachizmusok (romanizmusok) – a vlach kolonizáció következtében (Kárpátalján)
a vlachokkal és a románokkal való etnikai keveredés során és germanizmusok
(a német és az osztrák kolonizáció következtében Kárpátalján) a németekkel,
illetve osztrákokkal való etnikai keveredés során.
Végezetül meg kell említeni még a ruszin nyelvben a ruszizmusokat (az oroszokkal
való etnikai keveredés során); a szlovákizmusokat (a szlovákokkal való
etnikai keveredés során, hiszen a ruszinok a szlovákokkal már a Nagymorva Fejedelemség
idejétől kezdve mindig szomszédságban éltek); a polonizmusokat (a
lengyelekkel való etnikai keveredés folytán); az ukrainizmusokat (az ukránokkal
való etnikai keveredés következtében).
Amint látjuk a ruszin nyelvnek más nyelvekkel való keveredése a történelem
során szinte tükörképe a ruszin népnek más népekkel való etnikai keveredése
folyamatának.
Hogy milyen nyelven beszéltek a ruszinok ősei? Több min valószínű, hogy
ószláv vagy egyházi szláv nyelven. A mai szláv nyelvek közül a ruszin nyelv tájszólásai
állnak legközelebb az egyházi szláv nyelvhez. Ezáltal a ruszinok értik
meg a legkönnyebben a többi szláv nyelvet is.
A mai ruszin nyelvnek egyébként mintegy 17 tájszólása (dialektusa) van világviszonylatban.
Ez is azt bizonyítja, hogy nem a ruszin nyelv az ukrán nyelv
egyik tájszólása, hanem a ruszin nyelv maga is több mint egy tucat tájszólással
rendelkezik. Tehát itt bőven van a nyelvészek számára kutatni való. Magyarországon az 1993. évi nemzetiségi–kisebbségi törvény a ruszin etnikumot
külön szláv népnek ismerte el, a ruszin nyelvet pedig külön szláv nyelvként.
Mégis, pont hazánkban, a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában jelent
meg a mintegy 900 oldalas Világ nyelvei című kötet, azonban sajnos nem a nemzetközi
hírű ruszinista nyelvész professzor Dr. Udvari István (Nyíregyházi Főiskola
Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszék vezetője) írta a ruszinokról és a ruszin
nyelvről szóló szócikket. Valójában ilyen szócikk a kötetben nincs is, hanem csak
egy utalás van arra, hogy ha valaki a ruszinok és ruszin nyelv iránt érdeklődik,
akkor keresse ezt az ukrán nyelv szócikknél. Ily módon ezen kötet szerint a ruszin
nyelv nem létezik, hanem csak az ukrán irodalmi nyelvnek egy tájszólása
(dialektusa).
Amikor konzultáltam erről Dr. Udvari István professzorral, ő ezzel kapcsolatban
azt mondta: „Nézd, sajnos, nekem nem ajánlották fel azt a lehetőséget,
hogy én írjam meg ezt a szócikket, de ha módomban állt volna, akkor okvetlenül
megírtam volna a ruszin nyelv szócikket.”
Ugyanakkor ebben a kötetben olyan ritka nyelvek is szerepelnek, mint például
a lív nyelv, amelyet már csak néhány ember beszél Lettországban (egy finnugor
nép volt valamikor), nos, ez külön nyelvként van bemutatva. De a ruszin nyelv,
amelyen világviszonylatban több mint egy millióan beszélnek, az egyszerűen kimaradt
ebből a nagy kötetből.
A mai ruszin nyelv legnagyobb problémája, hogy nem mindegyik ruszinok
által is lakott országban kodifikálták irodalmi nyelvként. Az 1920. évi trianoni
békediktátum a magyarokhoz hasonlóan megpecsételte a ruszinok sorsát
is. Akár a magyarok, jelenleg ők is szétszórtan élnek a mai trianoni Magyarországot
körülvevő országokban: Szlovákiában, Lengyelországban, Ukrajnában,
Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában
és Csehországban. De természetesen a mai Magyarországon is. Tehát amint
látjuk, nemcsak magyar, hanem ruszin Trianon is volt. Ezért az egyes Trianon
utáni országokban 1920 után a ruszin etnikum és a ruszin nyelv további fejlődése
más-más úton történt. Ezzel ugyanakkor szertefoszlottak a XIX. század
második felében és a XX. század elején a ruszin nemzeti eszmét hirdető ismert
ruszin nemzeti ébresztők: Alekszander Duhnovics, Alekszander Pavlovics,
Anatolij Kralickij, Julián Sztavrovszkij-Popradov, Alekszander Mitrák, Jevhenij
Fenczik, Iván Szilyváj, Jevmenij Szábov, Oreszt Szábov, Kirill Szábov, Ioann
Rakovszkij, Miháil Vrábely és mások azon álma, hogy a ruszin nép autonómiát
kap a független magyar államon belül, vagy létrejön a független ruszin állam.
Így megszűnt annak is a lehetősége, hogy a különböző államokban szétszórtan
élő ruszinság megalkossa az egységes ruszin irodalmi nyelvet, amit egyébként
elmulasztottak az előbbiek során felsorolt ruszin nemzeti ébresztők még a
XIX. század második felében vagy a XX. század elején, amikor még létezett az
egységes történelmi Magyarország, a Magyar Királyság. Ezt az egységes ruszin
irodalmi nyelvet akkor épp a Szentkorona-eszme alapján lehetett volna kodifikálni,
mert az akkori magyar hatóságok is érdekelve voltak abban, hogy óvják a
magyarországi ruszin nyelvet a nagyorosz, illetve kisorosz (ukrán) nyelv káros
beolvasztási kísérleteitől. Napjainkban a ruszin nyelv hivatalosan csak Szerbiában (igaz már a két világháború
között 1923 óta az akkori Jugoszláviában), Horvátországban, Szlovéniában,
valamint Szlovákiában (1955 óta) van irodalmi nyelvként kodifikálva. A
kodifikált ruszin irodalmi nyelv jugoszláviai változata a ruszin nyelv bácsszerémi
tájszólása (dialektusa) alapján jött létre. 1923 óta ezen a nyelven több száz
könyv jelent meg, újságot is publikálnak, illetve folyóiratokat is, rádió- és televízióadások
is vannak, működik ruszin tannyelvű gimnázium (egyetlen a világon),
valamint általános iskolák, ruszin nyelv és irodalom tanszék van az Újvidéki
Egyetemen. Hasonló a helyzet Szlovákiában is (ruszin nyelvű könyvek, újságok,
folyóiratok, rádió- és televízióadások, általános iskolák, a ruszin nyelv és kultúra
intézete az Eperjesi Egyetemen), ahol a kodifikált ruszin irodalmi nyelv a
kelet-szlovákiai Eperjes környéki ruszin tájszólások (dialektusok) alapján volt
kidolgozva. A mai ukrajnai Kárpátalján, ahol a ruszinok világviszonylatban is
a legnagyobb számban élnek (mintegy 800 ezer főnek vannak ruszin gyökerei),
a mai napig hivatalosan nincs kodifikálva az ottani ruszin irodalmi nyelv. Igaz,
2000 után ott is történt kísérlet egy ungvári tudományos konferencián a kárpátaljai
ruszin irodalmi nyelv kodifikálására egyes ottani ruszin tájszólások (dialektusok)
alapján. Az ukrán hatóságok azonban hivatalosan ezt nem ismerték
el. Ennek ellenére egy ungvári ruszin könyvkiadó gondozásában ezen a nyelven
rendszeresen megjelennek különböző könyvek. Egy ruszin nyelvű újság is forgalomba
kerül időnként Ungváron. Magyarországon sajnos még mindig nincs kodifikálva
a ruszin irodalmi nyelv. Ez elsősorban az eddig működő országos ruszin
önkormányzatok hibájából történt. A magyarországi kormányok részéről eddig
megvolt a jó szándék ebben a kérdésben.
A több mint ezer éves együttélés során a Szent Korona országában a ruszinok
mindenben osztoztak a magyarokkal mind sikerekben, mind bajban. Fontos
hangsúlyozni, hogy ez az együttélés mindvégig békés, konfliktusmentes volt.
A magyar honfoglalás után a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén,
amelyet a X–XII. században szinte átjárhatatlan sűrű erdők borították és
ahol akkor a gyepű elve működött, a fehérhorvátok, mint a ruszinok legrégebbi
szláv ősei a székelyekkel együtt határőrszolgálatot végeztek, védve a magyar
állam északi és északkeleti határait. Ez a körülmény is cáfolja azokat az
– egyes ukrán, sőt furcsa módon egyes magyar történészek által is terjesztett
– alaptalan állításokat, miszerint a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területe
nem tartozott a magyar államhoz a X–XIII. században, hanem az úgynevezett
„senkiföldjét” képezte. Ez teljesen kizárt, mert ebben az esetben is komoly
veszély fenyegette volna a magyar államot a Kijevi Ruszj vagy Halicsi-Volhíniai
fejedelemség részéről. Az akkori gyepű a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia
területén mintegy 30–40 km széles erdősávot jelentett állandó határőr szolgálattal.
Fontos megjegyezni, hogy az akkori magyar uralkodók teljes mértékben
megbíztak a fehérhorvát határőrökben, mint a magyar haza hűséges alattvalóiban.
Tekintettel arra, hogy a gyéren lakott mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területe
a XIII. század közepéig a magyar uralkodók tulajdonában volt és főleg
vadászterületnek számított. Az ott élő fehérhorvátok mint a ruszinok ősei szol- ganépi szerepet is betöltöttek különböző beosztásokban és szerepkörökben,
egyebek között a fejedelmi és királyi vadászatok során.
A Szentkorona-eszme szellemében a ruszinok ősei a magyarokkal együtt küzdöttek
a tatár-mongol betolakodók ellen, és ennek során sokan közülük elestek
a csatákban. A tatár-mongol dúlás egyébként szörnyű pusztítást okozott a mai
Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén, és az ott élő fehérhorvátok és magyarok
közül csak azok élték ezt túl, akik a kevésbé megközelíthető hegyvidéki vagy
lápos helyeken rejtőzködtek.
Összhangban a Szentkorona-eszmével a ruszin folklórban a magyar uralkodók
közül érdekes módon a legnépszerűbb az igazságos Mátyás király, a ruszinok
jótevője volt. Különösen gyakran szerepel Mátyás király a ruszin népmesékben.
Sőt, az egyik ruszin népmesében őt ruszin származásúnak és bizánci rítusú
vallásúnak tekintik.
A ruszinok lakta mai kárpátaljai és kelet-szlovákiai területe a mintegy 150
éves török hódoltság éveiben nem volt török megszállás alatt, erre a vidékre elég
sok alföldi magyar volt kénytelen menekülni a töröktől. A ruszinokkal együtt ők
is részt vettek a portyázó törökök rablótámadásainak visszaverésében.
A ruszinok részvétele a Rákóczi-féle szabadságharcban
A több évszázados ruszin–magyar együttélésnek volt egy csodálatos megnyilvánulása:
a ruszin nép aktív részvétele a Rákóczi-féle szabadságharcban a fejedelem
oldalán az osztrák leigázók ellen.
A témának sajnos nincs olyan kiterjedt szakirodalma, amilyent megérdemelne.
Pedig a történelmi Magyarországon pont a ruszinok voltak azok a szlávok, akik a
magyar honfoglalástól egészen az első világháborúig több évszázadon keresztül a
legtoleránsabbak voltak a magyarokkal szemben. Talán nem véletlen, hogy a magyarországi
nemzetiségek közül a magyarok mellett épp a ruszinok vettek részt a
legaktívabban a Rákóczi-féle szabadságharcban a fejedelem oldalán.
Az eddigi szakirodalomban a szerzők többsége sajnos nem próbálta feltárni,
mi volt a magyarázata annak, hogy a ruszin jobbágyok, különösen a munkácsi
és a szentmiklósi uradalomban ennyire ragaszkodtak földesurukhoz, II. Rákóczi
Ferenc fejedelemhez. Hiszen a magyar történelemben viszonylag ritkán adódott
példa effajta hűségre.
Ezért elsősorban azt próbáltuk megfejteni, mi okozta ezt a végtelen ragaszkodást
és ennek milyen előzményei voltak. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy
konkrét politikai, társadalmi, szociális, gazdasági és történelmi okai voltak. Ennek
magyarázatát elsősorban abban kell keresni, hogy egyrészt a Rákócziak ruszin
jobbágyaik számára adókedvezményeket, szabadságjogokat, tűrhető életkörülményeket
biztosítottak, másrészt az osztrákok, illetve németek nagyfokú
ellenszenvet tanúsítottak a ruszinokkal szemben, és egyre jobban kizsákmányolták
őket.
A vlach kolonizáció révén ruszin bevándorlókkal benépesült északkelet-magyarországi
régió a Magyar Királyság létrejötte után királyi vadászterület lett. A magyar királyok szabad adományozási jogokkal élve nagy területeket adományoztak
Szepes megyében a Berzeviczy, a Görgey stb. családok őseinek; Sáros
megyében a Tekule-nemzetségnek, a Czudaroknak; Zemplénben és Ungban
a Drugetheknek stb. Az utóbbiak ruszin kolonistákkal népesítették be ezeket
a területeket, akik az erdőségeket lassan kiirtották. Ily módon a korábbi
királyi vadászterületek helyén nagy uradalmak keletkeztek: Sáros megyében a
makovicai; Zemplén megyében a sztropkói, csicsvai és a homonnai; Ung megyében
az ungvári; Bereg megyében a munkács-szentmiklósi; Máramaros megyében
a huszt-rónaszéki.
A munkács-szentmiklósi uradalomnak sok ura volt, egyebek között
Korjatovics Tódor litván fejedelem, Lazarevics István és Brankovics György
szerb deszpoták stb. Az uradalom igazi felvirágoztatása akkor kezdődött, amikor
a Rákócziak tulajdonába került. A Rákóczi-féle szabadságharc az uradalmat
az események központi térségévé tette. Amikor II. Rákóczi Ferenc fejedelem
1703-ban Vereckénél Magyarország területére lépett, a ruszinok őt nagy lelkesedéssel
fogadták. Emlékirataiban a fejedelem a következőket írta: „Mihelyt híre
terjedt jöttömnek a munkácsi hercegségben, alig lehet elképzelni, hogy milyen
igyekezettel és örömmel tódult hozzám a nép... Ezek az emberek gyermekestől,
feleségestől jöttek és messziről meglátván engem, térdre ereszkedtek és orosz
módra keresztet vetettek. Buzgóságukban és ragaszkodásukban nemcsak hogy
élelemmel láttak el, hanem hazaküldvén nejeiket és gyermekeiket, maguk beállottak
a seregembe és többé el sem hagytak s ... kinyilvánították, hogy velem
akarnak élni-halni.”
Amint Hodinka Antal megírta: „Rákóczi maga, s ki más tehette volna, hiszen
akkor még senki sem volt körülötte, jegyezte fel ezt a fogadtatást. Következőleg
holtbizonyos, hogy ez a képzelhetetlen örömmel a határig eléje jött s orosz módra
letérdelő s keresztet vető nép, az ő munkácsi és szentmiklósi jószágain lakó ruszin
jobbágynép illetve az ő birtokát alkotó munkácsi uradalom 128 és a szentmiklósi
uradalom 33, összesen 161 ruszinlakta falujának a jobbágynépsége volt az, amely
hihetetlen ragaszkodásában már ott a határon, amikor még Károlyi Sándor
dolhai győzedelmes fellépése után éppenséggel nem lehetett tudni, hogy a nemesség
hogyan fog viselkedni, felcsapott Rákóczi katonájának, kinyilatkozván, hogy
vele és érte él-hal. És holtbizonyos az is, hiszen maga a fejedelem mondja, hogy azzal
az elhatározással lett az ő katonája, még pedig akkor, amikor néhány idegen
fegyveresen kívül még egy szál katonája sem volt, hogy haláláig kitart mellette
és hűségesen szolgálja. Valamint az is bizonyos, hogy ez az egyszerű falusi jobbágyság
adott szavát, ottan tett elhatározását mindvégig megtartotta, meg nem
másította. Mondom, hogy mindez szintolyan holtbizonyos. Hisz a fejedelem már e
szavaival kijelentette, hogy beállottak... és többé el nem hagyták.”
Nem véletlen, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem meghatódva „gens
fidelissima”, azaz leghűségesebb népének nevezte a ruszinokat. A lehetőségek
szerint igyekezett megkönnyíteni a ruszin jobbágyai életkörülményeit. Az utóbbiak
ezt a fejedelem iránti ragaszkodással viszonozták.
Rákóczi 1703. augusztus 28-án kiadta a „jobbágyságrul való pátenst”. Az
utóbbi szerint az a jobbágykatona, aki a szabadságharc érdekében fegyvert fo- gott, feleségével és gyermekeivel együtt mentesült a földesúri terhek és az állami
adó alól. Akik viszont nem lettek Rákóczi katonái, azoknak továbbra is kellett
teljesíteni a szokásos szolgáltatásokat. Az 1708 évi sárospataki országgyűlés a
fejedelem mellett végig kitartó jobbágykatonáknak végleges szabadságot adott.
Ezek az intézkedések is elősegítették a ruszinok ragaszkodását a fejedelemhez
és kitartásukat a szabadságharc ügye mellett.
A munkácsi uradalom ruszin falvaiból II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez 389
ruszin jobbágykatona csatlakozott, míg a szentmiklósi uradalomból 44. Tehát
összesen 433 ruszin katona csatlakozott a fejedelemhez. A két fenti uradalom
161 ruszin faluja közül 107 adott, 54 pedig nem adott katonát a szabadságharc
számára. Érdekes módon a fejedelem mellé álló ruszinok zöme a síkvidéki vagy
dombvidéki főleg dolisnyánok (síkvidéki ruszinok) által lakott falvakból származtak.
Az utóbbiak gazdálkodás és műveltség dolgában jóval felülmúlták a
bojkók által lakott hegyvidéki (verchovinai) falvakat. A ruszin katonák közül 17-
en töltöttek be vezető tisztségeket (1704. évi állapot szerint): 1 saját seregbeli
főhadnagy, 2 palotás hadnagy, 2 hajdú hadnagy, 3 vicehadnagy, 3 strázsamester,
3 palotás zászlótartó, 1 hajdú zászlótartó, 2 hajdú tizedes.
Tekintettel arra, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem nem volt hajlandó a szatmári
béke után hűségesküt tenni a bécsi udvarnak, ruszin jobbágykatonáinak
a sorsa is megpecsételődött. Egyes ruszin falvak elnéptelenedtek vagy ruszin
jobbágyaik száma jelentősen csökkent. Így például 1704-ben a szabadságharc
kezdetén egy összeírás alapján 95 ruszin faluban összesen 1170 jobbágy élt,
ugyanakkor 1711-ben 128 ruszin faluban már csak 467. Vajon mivel lehet magyarázni
ezt a jelentős létszámcsökkenést? Sok ruszin jobbágykatona elesett
a szabadságharc során. Sokan bujdosók lettek és örök időkre elhagyták szülőfalvaikat.
Egyesek a szomszédos magyar megyékbe, Szabolcsba, Szatmárba,
Ugocsába menekültek. Egy 1711-es forrás szerint volt ruszin szabadságharcos
katonák telepedtek le „Mándokon, Petriben, Pócson, Kanódon.” A felsoroltakon
kívül ruszinok a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után még több tucat más
Szabolcs és Szatmár megyei faluban is letelepedtek. Ők fokozatosan majdnem
mind elmagyarosodtak, és jelenleg ők alkotják a magyarországi görög katolikusok
jelentős részét. Napjainkban is Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében több
tucat faluban és városban görög katolikus templom és parókia van, ahol már
csak magyarul miséznek. Máriapócson van az egész Kárpát-medencei ruszinság
egyik legfontosabb görög katolikus zarándokhelye, ahol ritkán még egyházi
szláv nyelven is miséznek.
A bécsi udvar a II. Rákóczi Ferenc fejedelem munkácsi és szentmiklósi uradalmát
előbb báró Haber-nek adta bérbe, majd 1721-ben Schönborn mainzi
érseknek adományozta, aki egyúttal a német birodalom kancellárja volt. Ezzel
megkezdődött a ruszinok kegyetlen kizsákmányolása az osztrák-német leigázók
által egészen az első világháborúig.
***
A Szentkorona-eszme ruszin és magyar összefogásának szép példája volt a magyarországi
ruszinok részvétele a magyarokkal együtt az 1848-49-es szabadság harcban és forradalomban az osztrák elnyomók ellen. Az osztrákok, okulva a
ruszinok aktív jelenlétéből a II. Rákóczi Ferenc fejedelem osztrákellenes szabadságharcában,
mindent megtettek annak érdekében, hogy lehetőleg a magyarok
ellen hangolják a magyarországi ruszinokat. Annál is inkább, mert az
osztrákok a magyar forradalom leverésére segítségül hívták a cári Oroszország
hadseregét. A magyarországi ruszinok etnikai emlékezetük alapján tudták, hogy
az őseik között voltak óoroszok is, és mint szlávok bizonyos szimpátiával viseltettek
az orosz katonák iránt. Ráadásul a Magyarországon tartózkodó orosz
csapatok parancsnokai is hirdették a ruszinokkal szembeni toleráns viselkedés
szükségességét. Sőt, az egyik ismert oroszbarát (ruszofil) ruszin nemzeti ébresztő,
Adolj Dobrjánszkij – elárulva a magyar haza érdekeit – az osztrákokat
kiszolgálva, a megszálló orosz csapatok mellé rendelt osztrák kormánybiztos
lett. Júdás szolgálatait a magyar szabadságharc és forradalom leverése után az
osztrákok azzal honorálták, hogy kinevezték a ruszinok lakta négy vármegyét
(Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros) egyesítő úgynevezett Ungvári körzet egyik
elöljárójának.
Minden magyarellenes osztrák propaganda ellenére a magyarországi ruszinok
többsége nem árulta el magyar testvéreit. A ruszinok emlékezetében még
éltek a II. Rákóczi Ferenc fejedelem szabadságharcának eseményei, amelynek
leverése után a ruszinok saját bőrükön tapasztalhatták az osztrák és a német
leigázó urak egyre erősödő sanyargatását és kizsákmányolását. A ruszinok azt
sem felejtették el, hogy az osztrákok felszámolták valamikori magyarok adta kiváltságaikat,
és mélységesen lenézték őket. Ezért a magyarországi ruszinoknak
semmiféleképpen nem állt érdekükben, hogy – csatlakozva az orosz csapatokhoz
– az osztrákok oldalán harcoljanak a magyarok ellen. Ellenkezőleg: mintegy
20 ezer magyarországi ruszin harcolt a magyarok oldalán az 1848-1849-es
szabadságharcban és forradalomban. A ruszin származású Vasvári (Fejér) Pál
lett a magyar szabadságharc és forradalom egyik vezéregyénisége, egyik legjobb
szónoka, az akkori ifjúság egyik kedvence. Édesapja, id. Fejér Pál görög katolikus
parókus volt, és mind ruszin és egyházi szláv nyelven, mind magyar nyelven
is misézett. Vasvári Pál a forradalom egyik csatájában esett el, egész fiatalon, 23
évesen. Jó barátságban volt Petőfi Sándorral, valamint Kecskés Pállal, a Munkácsi
Görög Katolikus Püspökség akkori püspöke Popovics Bazil titkárával.
A görög katolikus Vasvári Pál országos népszerűsége, barátja Kecskés Pál segítőmunkája,
valamint Popovics Bazil munkácsi görög katolikus püspök pozitív
támogató magatartása a magyar szabadságharc és forradalom kérdésében
azt eredményezte, hogy a magyarországi ruszin görög katolikusok tömegesen
csatlakoztak a magyarok oldalán az osztrákellenes szabadságharchoz. A magyar
Szentkorona-eszméhez való hűséget elsősorban a ruszin görög katolikus
papok jelképezték. 82 felszentelt ruszin görög katolikus pap vett részt a magyar
szabadságharcban és forradalomban, mint nemzetőrtiszt, tábori pap és
haditudósító. Hazafias érzelmektől vezérelve 51 ungvári görög katolikus kispap
cserélte fel papi öltözékét a forradalmi honvéd mundérra. Hősiesen harcolt a
magyarok oldalán Bacsinszky Mihály görög katolikus kispap is, aki nagy fizikai
erővel rendelkezett. Kossuth Lajos az egyik katonai szemlén Debrecenben meglátva a nagytermetű Bacsinszky Mihályt megkérdezte tőle: „Mi volt az Ön
polgári foglalkozása? – Kormányzó Úr, ruszin kispap voltam. – Akkor legyen az
én Kinizsim.” Bacsinszky Mihály a temesvári ütközetben esett el. Amikor Kossuth
Lajos a forradalom bukása után kényszerű emigrációba vonult, egy ruszin
küldöttség felkereste őt turini házában. Amikor Deskó János beregi főesperes
tiszteletteljes meleg szavakkal üdvözölte Kossuth Lajost, ő meghatódva így válaszolt:
„Igaz, a történelem beigazolja, hogy a kárpátaljai nép és klérus a haza
iránti hűséget minden időben tanúsította. Meghajlom hazafiságuk előtt. Fogadja
köszönetemet és adja át szívből jövő üdvözletemet Kárpátalja derék klérusának
és vezetése alatt álló népének.”
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után a Magyar Királyság sokkal több
önállóságot kapott az Osztrák-Magyar Monarchián belül. A történelmi Magyarországon
élő ruszinok abban reménykedtek, hogy ezzel sorsuk jobbra fordul,
mint az korábban volt, amikor az osztrák urak és tisztviselők őket egyre jobban
sanyargatták és mélységesen lenézték, mert emlékeztettek arra, hogy a ruszinok
mind II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc, mind az 1848-1849-es forradalom és
szabadságharc során a magyarok oldalán az osztrákok ellen harcoltak.
Az előbbiek során már említést tettünk a földrajzi determinizmus jelentőségéről,
a Szent Korona országának Európában szinte egyedülálló térbeli elhelyezkedéséről
a Kárpátok-Duna medencében. Isten adta azt a szerencsés lehetőséget,
hogy a honfoglaló magyarok pont itt telepedjenek le. Dél felől északra
menet a Szent Korona országában különböző természeti tájak váltották egymást:
síkvidékek, dombvidékek, középhegységek, magashegységek. A síkvidékek
kedvező talajadottságaik és éghajlati viszonyaik miatt kiválóan alkalmasak
voltak a földművelésre, gabona-, zöldség-, gyümölcstermesztésre /állattenyésztésre/
szarvasmarha-, juh-, ló- , sertés-, baromfitenyésztésre/; a dombvidékek a
földművelés egyes ágainak fejlesztésére /elsősorban zöldség-, gyümölcstermesztésre,
szőlészetre/ és az állattenyésztésre; a közép- és magashegyek elsősorban
állattenyésztésre és erdőgazdálkodásra/- A dombvidékek, közép- és magashegyek
még különböző ásványkincsekben is gazdagok voltak. Mindez elősegítette
azt, hogy a Szent Korona országának egyes körzetei között az egymásra való
ráutaltság elve alapján előnyös gazdasági és társadalmi kapcsolatok alakultak
ki a földrajzi területi munkamegosztás keretében.
Mivel a történelmi soknemzetiségű Magyarország Európa egyik közepesen
nagy országának számított, lehetőség nyílt az országon belüli integráció kialakítására,
különösen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után. Mellesleg ez az
integráció akkor sokkal hatékonyabban működött, mint a mai – véleményünk
szerint kevésbé hatékony – magyar részvételű európai uniós integráció. Ruszin
vonatkozásban ez a munkamegosztás és integrációs kapcsolat a ruszinok lakta
Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg,
Ugocsa, Máramaros megyék, valamint a magyarok lakta alföldi Hajdú, Bihar,
Szolnok, Békés, Csongrád megyék között dinamikusan fejlődött. Ezt elősegítették
a különböző közlekedési utak: víziutak /Tisza folyó/, vasútvonalak és közútvonalak Az erdőkben és fában, valamint konyhasóban gazdag Máramaros megyében
élő ruszinok között szép számban voltak kitűnő tutajosok. Ezek a Tiszán és mellékfolyóin
levezényelték a fatutajokat Tokajig, Szolnokig, Csongrádig, Szegedig.
A tutajokra Aknaszlatinán konyhasókockákat rögzítettek, és a sót a faanyaggal
együtt eladták az említett alföldi városokban. Cserébe búzát vagy kukoricát és
más nekik szükséges terméket vásároltak. Ezeket vagy vasúton, vagy közúton
szállították haza, a kárpátaljai ruszin falvakba.
A Szent Korona országa más eszközökkel is gondoskodott a gyenge minőségű
és kedvezőtlen éghajlati adottságú dombvidéki és hegyvidéki ruszinok lakta
falvak /a mai Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén/ zavartalan élelmiszer-ellátásáról.
A mai ruszinok dédapáik, illetve ükapáik elbeszéléseiből tudják /etnikai
emlékezés/, hogy őseik – ahogy ők mondják – a „magyarok alatt” éltek sokkal jobban,
mint a mai Ukrajnában. Hagyományosan minden évben a ruszin asszonyok
illetve férfiak elszegődtek aratómunkásként a történelmi Magyarország alföldi
megyéibe. Munkájukat vagy természetben gabonával / búzával, illetve kukoricával/,
vagy pénzzel honorálták. Szívesen vállaltak ők munkát Magyarország gyümölcs-
és szőlőtermő vidékein is, különösen gyümölcsszedés vagy szőlőszüret
alkalmából. Mint kitűnő ácsok a ruszin férfiak elég nagy számban vettek részt
különböző építkezéseken, különösen a történelmi Magyarország nagy városaiban
és elsősorban Budapesten. Így ruszin ácsok és más építőipari szakmunkások
és segédmunkások is dolgoztak a millenniumi építkezéseken Budapesten, és
egyebek között a magyar parlament felépítésében is részt vettek.
A Szentkorona-eszme legszebb és legeredményesebb megnyilvánulása volt a
magyar nevelőanya gondoskodása a ruszin népről a magyar állam által kezdetben
„rutén akció”, később pedig „hegyvidéki akció” néven meghirdetett program. Az
utóbbi azt tűzte ki célul, hogy modern alapokra helyezi elsősorban a dombvidéki
és a hegyvidéki – a mai Kárpátalja területén élő – ruszinok gazdálkodását a földművelésben
és az állattenyésztésben és ezáltal megjavítja életkörülményeiket.
Az előzményekhez hozzátartozott, hogy a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc
bukása után az osztrák urak egyre jobban kizsákmányolták a falusi ruszin
népet azáltal, hogy egyre több földet vettek el tőle és egyre nagyobb adóterheket
vetettek ki rá. Tetézte a helyzetet a ruszinok vonatkozásában nem a legszerencsésebben
végrehajtott úrbérrendezés is, és az azzal kapcsolatos tagosítás. Az
utóbbiak miatt a ruszin parasztok az általuk az úrbérrendezésig közösen használt
kaszálókat, legelőket, makkoltató helyeket elveszítették, mert azok nagy része
például Bereg megyében a Schönborn-hitbizomány tulajdonába került. A hitbizomány
területével országosan a legnagyobbak közé tartozott és 240 000 katasztrális
holdat tett ki, ami a Bereg megye összterületének 37%-a volt. Ugyancsak ezen
hitbizományhoz tartozott a Bereg megye erdőségeinek 70% (185 000 katasztrális
hold), a legelők 26% (20 000 katasztrális hold), a rétek 15% (12 000 katasztrális
hold). Mondanunk sem kell, hogy a Schönborn –hitbizomány (uradalom) tulajdonosai
osztrák németek voltak, akik a magyar uraktól eltérően túlságosan nem
kedvelték a ruszinokat. A helyzetet súlyosbította az a körülmény, hogy a II. Rákóczi
Ferenc-féle szabadságharcig viszonylag jó körülmények között élő kárpátaljai
ruszinok – az addig főleg állattenyésztési mezőgazdasági foglalkozásuktól – az ál- latállomány fokozatos csökkenésével egyre inkább, különösen a XIX. században
kezdtek áttérni a földművelésre. A domb- és a hegyvidékek miatt a földművelés
produktivitása nagyon alacsony volt kis hozamokkal. Ez egyértelműen a ruszin
falusi lakosság elszegényedéséhez vezetett, mert a domborzati viszonyok inkább
az állattenyésztés fejlődésének kedveztek.
A kárpátaljai ruszinok életkörülményei különösen rosszabbodtak az 1867-es
osztrák-magyar kiegyezés után a XIX. század 70-es éveiben. Ennek hatására
megkezdődött tömeges kivándorlásuk a tengerentúlra, elsősorban az USA-ba.
Firczák Gyula (1836-1912), aki 1891 és 1912 között volt munkácsi görög katolikus
püspök és ismert ruszin nemzeti ébresztő az elsők között hívta fel a magyarországi
kormány figyelmét a kárpátaljai ruszinság válságos és nyomorúságos
helyzetére 1896-ban és megállapodott gróf Bánffy Dezső miniszterelnökkel,
hogy Máramaros, Bereg, Ung és Zemplén megyék ruszinjainak életkörülményeit
sürgősen meg kell javítani ezzel is fékezve tömeges kivándorlásukat a tengerentúlra
(USA, Kanada). Ugyancsak 1896-ban jelent meg Halász Géza publicista
„Ötvenezer bereg-megyei orosz létkérdése” című brosúrája, amelyben egyebek
között azt írta, hogy a ruszin nemzetiség a nemzettest integráns része és így
a „végpusztulástól” való megóvása a magyar állam feladata. Szerinte az addig
alkalmazott népsegélyezés csak „a jótevő lélek csendes önámítása” volt. Halász
Géza hathatós állami gazdasági és erkölcsi beavatkozást sürgetett.
1897-ben Firczák Gyula püspök és 14 országgyűlési képviselő „Emlékiratot”
küldött a miniszterelnöknek és öt miniszternek: vallás és közoktatásinak, kereskedelminek,
belügyinek, földművelésügyinek, pénzügyinek. Ebben egyebek
között sürgették, hogy az állam ne csak segélyeket adjon a ruszinoknak, hanem
a gazdasági és erkölcsi pusztulásukat előidéző okokat is felszámolja, valamint
hozzon létre egy olyan intézményrendszert, amely elősegítené életkörülményeik
javulását.
Erre reagálva a magyar Földművelésügyi Minisztérium 1897 őszén elindította
a „rutén, vagy hegyvidéki akciót” először Bereg megye szolyvai járásában. Darányi
Ignác földművelésügyi miniszter Egán Edét bízta meg a program vezetésével
és irányításával. Egán Ede (1851-1901) ír származású Vas megyei borostyánkői
földbirtokos, az akkori korszak európai szakműveltséggel rendelkező
mezőgazdásza volt. Tanulmányait Halleban és Bécsben végezte, szászországi
és csehországi földbirtokokon gyakornokoskodott. Szakmai utazásokat tett Németországban,
Ausztriában, Angliában és Olaszországban. Részt vett a magyar
Földművelésügyi Minisztérium Állattenyésztési Osztályának megszervezésében,
majd annak vezetője lett. Országos Tejgazdasági Felügyelő is volt, és mint
ilyen, beutazta Magyarország hegyvidéki körzeteit. A havasi gazdálkodás magyarországi
meghonosításának nagy pártfogója volt.
Egán Ede Kárpátaljára utazott, ott felvette a kapcsolatot Firczák Gyula püspökkel,
megfordult sok kárpátaljai ruszin faluban, találkozott az ott élő ruszin
emberekkel, és tanulmányozta azok gazdálkodási szokásait és életkörülményeit.
A kárpátaljai ruszinság körében szerzett benyomásairól és ennek alapján kidolgozott
terveiről Egán Ede bizalmas jelentésben számolt be 1898. januárjában
a magyar Földművelésügyi Minisztérium felé. Miután a minisztérium ezt a je lentést elfogadta, Darányi Ignác miniszter Egán Edét kormánybiztosi jogkörrel
kinevezte a hegyvidéki akció kirendeltségének élére. Egán Ede fogalmazása
szerint az akció feladata: „az ország legelmaradottabb, de határszéli fekvésénél
fogva mégis annyira fontos részén olyan állapotokat teremteni, amelyek az
ott lakó népnek legalább a legszerényebb megélhetést biztosítják”. Az akcióprogram
fő céljai a következők voltak: a tudatos gazdálkodás meghonosítása a
hegyvidéki földművelő nép körében, a havasi legeltetés, az állattenyésztés fejlesztése,
a szántóföldek és hegyi havasi legelők bérbeadásánál közvetítés, hitelfogyasztási-
értékesítő szövetkezeti hálózat kiépítése, a háziipar meghonosítása,
a ki- és bevándorlás kérdésének rendezése körüli közreműködés és minden
olyan tevékenységben való részvétel, mely a nép helyzetének és anyagi jólétének
az előmozdítására irányul. A „rutén , vagy hegyvidéki akció” kezdetben 1898-
ban csak Bereg megye szolyvai járásában, majd 1899-ben egész Bereg megyére,
1900-ban Máramaros és Ung megyére, 1903-ban Ugocsára és Zemplénre, 1912-
ben pedig Szepes megyére is kiterjedt.
A „rutén, vagy hegyvidéki akció” kirendeltsége: működésének első eredménye
volt a Schönborn-uradalommal megkötött bérleti egyezmény. Ennek következtében
a kirendeltség 12 622 katasztrális hold földet osztott szét, 41 falu 4303
ruszin földművelője között, kezdetben 1 év próbaidőre, majd 1898 októberétől
11 évre. Az állattenyésztés fellendítése érdekében Egán Ede megszervezte a külföldi
állatok beszerzését és elosztását. 1898. és 1901. között a kirendeltség Bereg,
Ung, Ugocsa és Máramaros megyében több száz Svájcból, ill. Tirolból behozott
üszőt osztott szét. Ezen kívül a kárpátaljai havasi (alpesi) állattenyésztés fellendítése
érdekében a kirendeltség tanulmányutakat szervezett Svájcba, Tirolba,
Vorarlbergbe, Bajorországba a ruszin gazdák részére és egyúttal szorgalmazta
a svájci gazdák kárpátaljai betelepedését. 1898-tól kezdve 3 mintagazdaságot
szerveztek Szolyván, Alsó Vereckén, és Volócon a havasi gazdálkodás népszerűsítése
érdekében.
A szarvasmarhatenyésztés fellendítése mellett a kirendeltség igyekezett a
ruszin lótenyésztést is segíteni, egyebek között az állományjavítás érdekében
lipicai mének behozatalával Szolyvára. A juhászatot is próbálták fellendíteni,
korszerű anyajuhok és tenyészkosok bevezetésével. A baromfitenyésztést a
mintagazdaságokon és a tojást értékesítő szövetkezeteken keresztül próbálták
segíteni. A kirendeltség támogatta a korszerű méhészet elterjedését is, a ruszin
gazdák számára ingyen biztosítottak méhészeti eszközöket.
A létrehozandó hitelszövetkezetek és a velük szoros kapcsolatban lévő áruraktárak
működésének fő célja volt: „az áru- és a pénzuzsora kiiktatása, normális
hitelviszonyok biztosítása, a tőkeszegénység enyhítése, a lakosság olcsó és jó
minőségű áruval való ellátása”.
A hitelszövetkezetek mellett a kirendeltség fogyasztási és értékesítési szövetkezeteket
is szervezett a ruszin gazdák számára.
A program nagy figyelmet fordított a ruszinok körében a házi kézművesipar
fejlesztésére: kosárfonás, fafaragás, asztalostárgyak gyártása, szövés, hímzés stb.
Tekintettel arra, hogy a hegyvidéki ruszinok jelentős része analfabéta volt, a
kirendeltség támogatta a különböző iskolatípusok elterjedését, de elsősorban a gazdasági és ipari iskolákét. A létrehozott gazdasági iskolákban 1898. és 1914.
között 1920 ruszin ifjú gazdát képeztek ki, 50 tanfolyamon pedig mintegy 10 000
ruszin gazda szerzett képesítést. A házi kézművesipari szakmában 120 tanfolyamon
5489 ifjú ruszin kapott kiképzést.
A munkanélküliség enyhítésére a házi kézművesipari műhelyekben 14 187 ruszin
ember kapott munkát.
A kirendeltség minden eszközzel küzdött a ruszinság körében sajnos nagyon
elterjedt alkoholizmus ellen, és propagálta a józan életmód bevezetésének szükségességét
és a kocsmai ivóhelyek számának csökkenését.
A „rutén, vagy hegyvidéki akcióhoz” hasonló gazdasági megújulási program a
mai Kárpátalja területén sem azt megelőzően, sem később nem volt a gyakorlatban.
Egán Edének, a „rutén vagy hegyvidéki akció” magyar kormánybiztosának
a tevékenysége nagy szimpátiát váltott ki a falusi ruszin emberek körében. Istenadta
jótevőnek nevezték őt. De voltak bizonyos érdekcsoportok, akiket Egán
Ede programja és tevékenysége rendkívüli mértékben idegesített, mert sértette
az ő gazdasági érdekeiket. Ezért talán nem véletlen, hogy Egán Ede sorsa tragikusan
végződött. 1901. szeptember 20-án Ungvárból Szerednye faluba vezető
úton Egán Edét orvul meggyilkolták. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett,
de a rokonok és barátok, kollégák elmondása alapján erre semmi motivációja
nem volt. Egán Ede magyar kormánybiztos, aki a magyar nép gondoskodását a
ruszin népről valósította meg, felejthetetlen „rutén, vagy hegyvidéki akciójával”
ma is élénken él a kárpátaljai ruszinok emlékezetében.
Az első világháború éveiben a magyarországi ruszinok hősiesen harcoltak a
magyarokkal együtt mind az orosz, mind az olasz fronton. Az orosz fronton a
magyar hadsereg fontos feladata volt a Szent Korona országa sérthetetlen határainak
megvédése a cári Oroszország hadseregével szemben. A cári Oroszország
ugyanis eltökélte, hogy mindenáron saját területéhez csatolja az Osztrák-Magyar
Monarchia Ausztriához tartozó ukránok lakta Galíciát és Bukovinát, sőt
a történelmi Magyarországhoz tartozó ruszinok lakta mai Kárpátalja és Kelet-
Szlovákia körzeteit. Ennek érdekében már az első világháborút megelőzően és
a háború alatt ügynökei révén a cári Oroszország aktív magyarellenes propagandát
folytatott a ruszinok körében. A cári orosz hadsereg parancsnoksága
arra számított, hogy ezen propaganda hatására a ruszinok a mai Kárpátalja és
Kelet-Szlovákia területén – az orosz hadsereg közeledésének hírére a történelmi
Magyarország határaihoz – népfelkelést szerveznek, orosz fogalmazás szerint
„úgymond az ezeréves magyar leigázás ellen”. A gyakorlatban azonban a ruszinok
nem dőltek be a furfangos orosz propaganda hamis magyarellenes felhívásainak
csapdájába. Ellenkezőleg a ruszin katonák a magyar hadsereg soraiban
hősiesen védték szülőföldjüket az orosz betolakodókkal szemben. Amikor a cári
orosz csapatok megközelítették a történelmi Magyarország határait, közeledésük
hírére sok ruszin család – tartva az orosz kegyetlenkedésektől – fejvesztve
menekült délre, pl. az Ung megyeiek Szabolcs megyébe. Édesanyám elmondása
szerint az ő családjuk is – felrakva a szekérre a legszükségesebb holmikat – az
Ung megyei Sóslakról egészen Kisvárdáig menekült. Azon ruszinok, akik otthon,
a falvaikban maradtak, saját bőrükön meggyőződhettek, milyen kegyetle nek voltak velük szemben egyes katonák a cári orosz hadseregből (elsősorban
a doni, kubányi orosz, és a zaporozsjeji ukrán kozákok, valamint a különböző
török népek (tatárok, kazahok, üzbégek, türkmének, kirgizek, azerbajdzsánok)
képviselői, hiszen ez a hadsereg egy soknemzetiségű konglomerátumot képezett.
Az első világháború során sok magyarországi ruszin katona vagy elesett a
fronton, vagy orosz hadifogságba került. A legszerencsésebbek visszatérhettek
a frontról saját falvaikba.
A Szent Korona országa – a ruszinok szempontjából – egyik legfontosabb intézkedését
az első világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a
Magyar Királyság szétesése előtt hozta azzal, hogy 1918. december 22-én a 10.
számú törvénnyel a Károlyi Mihály-féle kormány megadta a kárpátaljai ruszinoknak
az autonómiát a magyar államon belül „Ruszka Krajna” (Orosz Határvidék)
néven. Ez magába foglalta Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros megyék területét.
Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén megyék hozzácsatolását ehhez az
autonóm területhez elnapolták a „jobb idők beálltáig”.
A ruszin autonóm terület legfelső végrehajtó szerve a Budapesten lévő Ruszin
Ügyek Minisztériuma lett. Munkácson pedig a kormányzó hivatala volt. A
„Ruszka Krajna” 42 tagú ideiglenes közigazgatási tanácsát 1919. február 5-én
választották meg. Ennek első elnöke Oreszt Szábov (Szabó Oreszt) ruszin nemzeti
ébresztő lett, helyettese Avgusztin Stefán (Stefán Ágost). 1919. április 4-én
megtartották a választásokat a „Ruszka Krajna” Szojmjába (Parlamentjébe),
amelybe 36 képviselőt választottak be.
A Kun Béla-féle Tanácsköztársaság a „Ruszka Krajna” megnevezését a „Tanácsi
(Szovjet) Ruszka Krajnára” változtatta meg, a Ruszin Ügyek Minisztériuma
pedig „Ruszin Népi Biztosság” lett. 1919. május közepén azonban a kisantant
cseh és román katonai csapatai kiszorították Kárpátalja területéről a
magyar vöröshadsereget, és egyúttal felszámolták a magyar „Ruszka Krajna”
intézményrendszerét.
Irodalomjegyzék
Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétől
a XVIII. század elejéig. Budapest, 1943.
Bendász István: Az 1848–49-es szabadságharc és a Munkácsi Görög Katolikus
Egyházmegye. Ungvár, 2000.
Botlik József: Egán Ede, a rutén nép megmentője. A VII. Nemzetközi
Ruszinisztikai Konferencia előadásai. 37-51. oldal, 2001., Budapest, Magyarországi
Ruszin Kutató Intézet kiadványa.
Bonkáló Sándor: A Rutének (Ruszinok). Budapest, 1940.
Gottfried Barna: A „rutén akció” Bereg vármegyében (1897-1901). A VII. Nemzetközi
Ruszinisztikai Konferencia előadásai 52-59. oldal 2001., Budapest,
Magyarországi Ruszin Kutató Intézet kiadványa.
Hodinka Antal: A kárpátaljai rutének lakóhelye, gazdaságuk és múltjuk. Budapest Hodinka Antal: II. Rákóczi Ferenc fejedelem és a gens fidelissima. Pécs, 1937.
Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye monographiája. Ungvár, 1881–1882.
Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Beregszász, 1996.
Magocsi Paul Robert: The Shapping of a National Subcarpathian Rus 1848–1948.
Cambridge-London, 1978.
Magocsi Paul Robert: The Language Question Among the Subcarpathian
Rusyns. Fairview, 1987.
Mészáros Károly: A magyarországi oroszok története. Pest, 1850.
Popovics Tibor Miklós: Adalékok a ruszinok néprajzához, különös tekintettel a
fával kapcsolatos tradicionális foglalkozásaikra (XVIII-XX. század). Tanulmányok
a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából
– I. kötet 185-202. oldal, 1996. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.
Popovics Tibor Miklós: Adatok a ruszin etnonim értelmezéséhez. Tanulmányok
a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából
– II. kötet. 175-189. oldal, 1998. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.
Popovics Tibor Miklós: A migráció szerepe a ruszin etnikum kialakulásában és
területi elhelyezkedésében. In: Migráció (Tanulmánygyűjtemény) I. 157–168.
KSH. Budapest, 1998.
Popovics Tibor Miklós: A Szent István Korona és a ruszinok. A Szentkoronaeszme
és a Szent Korona népei. A Millenniumi konferencia szerkesztett előadásai.
2000. május 18. Budapest, 2000.
Popovics Tibor Miklós: Vlach jog – vlach kolonizáció. Adatok a ruszin települések
létrejöttének kérdéséhez. Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög,
lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából. 2000. 3. kötet, Budapest, Magyar
Néprajzi Társaság.
Popovics Tibor Miklós: II. Rákóczi Ferenc fejedelem és a ruszinok. Országos Ruszin
Hírlap, 2002. 9–12. szám, 2003. 1. szám., Budapest
Szabó István: Ugocsa megye. Budapest, 1937.
Szabó Oreszt: A magyar oroszokról (Ruthének). Budapest, 1913.
Szulincsák László: Mikor történt a kárpátaljai rutének betelepülése hazánkba?
Ungvár, 1918.
Dr. Tóth Zoltán József: A Szent Korona, a magyarság és a velünk élő népek. A
Szentkorona-eszme és a Szent Korona népei. Millenniumi konferencia szerkesztett
előadásai. 2000. május 18. Budapest, 2000.
Udvari István: Ruszinok a XVIII. században. Történelmi és művelődéstörténeti
tanulmányok. Nyíregyháza, 1984.
Vigh Kálmán: Borostyánkői Egán Ede a hegyvidéki nép jótevője (1859-1901).
A VII. Nemzetközi Ruszinisztikai Konferencia előadásai 111-119. oldal 2001.,
Budapest, Magyarországi Ruszin Kutató Intézet kiadványa.
Dr. Popovics Tibor Miklós igazgató
Magyarországi Ruszin Kutató Intézet
Комментарии